Amikor az érzelmek felülírják a szabályokat, az nem ritkán eredményez őrületes családi drámát. Marina Carr érti a dolgát, és kortárs íróként a legmélyebb érzelmi bugyrokat sem fél megmutatni, miközben maró gúnnyal csapja arcul a konvenciókat. Puskás Samu rendezésében, A Macskalápon előadását nem érdemes kihagyni akkor sem, ha a téma egyáltalán nem szívderítő. Ugyanakkor a tehetséges fiatal rendező és a színészek olyan előadást hoztak létre, ami méltán érdemes arra, hogy a néző félretegye a tartózkodását. A 18-as korcsoport besorolást tessenek komolyan venni!
A tehetséges fiatal rendezővel arról beszélgettünk, miért tartotta fontosnak ezt a darabot színpadra állítani?
21 hosszú évvel ezelőtt, a magyarországi ősbemutatón édesanyám, Básti Juli játszotta Hester Swane szerepét a Nemzetiben, még a Jordán-érában. A darab műfajára, meg a tojáshéjas koromra való tekintettel én akkor ettől az előadástól el lettem tiltva. Pedig érzékeltem, milyen kiemelten fontos ez a munka Anyám számára. Baromira furdalta az oldalam a kíváncsiság, úgyhogy kamaszként elolvastam. És miután azért olvastam addigra színműveket is rendszeresen, szilárd viszonyítási alapokon nyugodhatott a benyomás, ez A Macskalápon olyan, mint egy nyitott tenyeres érzelmi saller. De nem úgy képel fel, hogy csengő füllel azt sem tudom, merre van fel, meg le, hanem kijózanít. A jelenbe ránt és egy darabig, mintha tisztán látnék. Na, most ennek a darabnak a hatóerejét szteroidokkal táplálta az elmúlt húsz év, bivalyabb, mint mikor írták. Jött ez a lehetőség és azért tartottam fontosnak pont ezt színre vinni, mert ritka arányérzékkel noszogat a katarzis felé. Szerintem pár fokkal finomabban dolgozik, mint az emocionálisan elgázolós, út mentén hagyós, klasszikus tragédiák.
A művészet alkalmas arra, hogy felnagyítsa az emberiség alapvető és talán örökérvényű életkérdéseit. Mitől ennyire aktuális és felkavaró ez a darab, amit tényleg nem lehet érzelemmentesen végig nézni?
Hát először is volt itten részemről egy totál kendőzetlen, jelenidejűsítő szándék. Főként a mű nyelvezetét tekintve. A 21 esztendős Háy-Upor fordítás lírai bravúr. Ugyanakkor Marina Carr-nak van a borbély borotva élű humorán túl, egy jellegzetesen rusztikus, iszonyú puritán stílusa. Ahogy beszélteti a figuráit. Ott vagyunk tőle a nyomorban. A nehéz életben. Ebből a rusztikumból, meg puritánságból, ha sikerült nekem bármennyit a magyarított sztori gerincvelejébe oltanom, akkor már jó eséllyel lehet felkavaró, hiszen olyan végtelen ismerős, ahogy terhes sorsú embertársak harcolnak a magukéért. Az igazukért, a földjükért, a szerelmükért, a kicsinyükért, az otthonukért, a jövőjükért. Az életükért, na. Az ilyen globálisan problematikus jelenségek, mint a migráció, a generációról-generációra továbbörökített traumák, a kisebb-nagyobb közösségek nyakára hágó despoták, ezek már mind csak előnyös, drága ruhadarabok egy nélkülük is erős drámatesten. Szuronydöfésszerűen aktuális tőlük az egész, annyi szent.
Persze az is van, hogy egyre többen tiporjuk ezt a bolygót, úgyhogy az élni és élni hagyni krédó szerintem valami egészen extrém fontosságúvá érett. Azt látni, hogy simán békén lehetne hagyni a másikat, azt’ valamiért mégis megy a boszorkányvadászat, ez lentről, a nézőtérről jó esetben empátiára kötelez. Meg van itt azt hiszem még egy üzenetbeli fősodor, ettől is felkavaró lehet a dolog. Az elköteleződés kérdése. Süvölt az individualizmus, sorban helyezi mindenki a saját érdekeit minden más elé. De az ember társas lény. Az volt mindig, az is marad. Értenünk kell, hogy a hosszú, boldog élet egyetlen záloga, a kölcsönös elköteleződés. Mert akkor nem leszünk egyedül. És vonatkozzék ez a gyerekünktől kezdve, életünk párján át a barátokig bárkire, akiről úgy látjuk, le fogjuk tudni tolni velük vállvetve ezt az életet úgy, hogy nehéz, de buli.
Az tuti, hogy a fiam érkezésének például nagy szerepe volt abban, hogy foglalkozni szerettem volna ezzel a művel. Iszonyú hálás vagyok a színészeknek, meg az összes alkotó-harcostársnak, aki mellém szegődött erre a két hónapra és akikkel együtt szolgálhattam ezt a közös igyekezetet, hogy csináljunk valami érvényeset és értékeset. Olyan csapat állt össze és olyan lázas, megmerítkezős munka folyt, ami a modern magyar színház bölcsőműhelyeinek morálját és hangulatát idézte. Nem volna pofám nekem magamtól ilyet állítani, ezt most utólag azok mondták, akik ezekben a műhelyekben bizony anno tevékenykedtek. Számomra ez a legeslegnagyobb dolog. Nyilván a nagy igyekezet gyümölcseként felénk biccentő, nézői visszhanggal karöltve. Ezt most elrakom szépen, viszem magammal. Valószínüleg az út legvégéig.
Az emberek nem idegenkednek a drámáktól, a színházak rendre játszanak nehéz sorskérdéseket feszegető nagyívű előadásokat, sokan néznek trillereket. Miben más A Macskalápon, miért olyan felzaklató ez a darab?
Mert egy csaj felelős a tragédiáért. Nem egy nagy, gondterhelt, erős férfi. Hanem az életadó, gondoskodó, ölelő, puha nő. Van ez a kollektív beidegződés, ez az ősrégi lista, ez a lomhán lassuló lendkerék, hogy mi az, amit egy nő abszolút nem tehet meg. Mert nem oké. Vagy hogyan nem viselkedhet. Ezzel szemben, ha egy férfi teszi ugyanazt, ha mégoly tébolyult is, valahogy napirendre térünk felette. De hát hogy ne térnénk, mikor a férfiuralta ősrendszerben ketyegünk ma is, a pozíciónkat féltve, mi az isten lenne velünk sok kiteljesedett nő között. Ezt a fránya listát kellene lassan valahogy felgyújtani. A női tabukkal. Ezért jó ilyen sztorikat mutatni, meg nézni. Hogy ne gondoljuk, hogy van bármi, ami egy csávótól oké, egy csajtól nem.
Lehet az ír mocsárvilágban játszódó drámát olyan formában is aktuálisnak tekinteni, hogy a jelen társadalmak – bár szimbolikus értelemben – de kétségtelenül egyfajta érzelmi, lelki, mentális „mocsárvilágban” élnek, ahol az erő és a hatalmi dominancia akarja megmondani, hogy mi történjen az emberekkel?
Hát hogy a frászkarikába ne lehetne, mikor ez a lényeg?! Ha hasonló szó ül sokak száján és összegyűlünk egy este, hogy hirtelen ki legyen mondva ez a szó, az megtisztít. Az katarzis. Már ha sikerült körülbelül jól végeznünk a dolgunkat. És jó szót mondunk ki.
Csaba Beatrix: Az emberi érzelmek mérgezőképessége a kapcsolatokban a családon belül és kívül kézzelfogható. A mindennapok tragédiái átszővik az éltünket akkor is, ha nem abban az országban élünk, ahol háború dúl, nem vagyunk vétlen áldozatai a hatalmi játszmáknak vagy az agressziónak semmilyen oldalon, és lehetőségünk van csupán a televízió képernyőjén keresztül szembesülni a terrorcselekmények hatásaival. Ugyanakkor a családi mintákban rejlő tragédiákkal akár naponta találkozhatunk a híradásokban. Az egymás ellen forduló emberek, az indulatkezelési problémákból adódó konfliktusok, a nézetkülönbségek gyakran kezelhetetlenné váló mértéke tönkretesz családokat, megszakít kapcsolatokat és akár elvesz életeket is. Ugyanakkor a struccpolitika, a „fordítsuk el a fejünket, mert ha nem látjuk, talán el is múlik a rettenet” viselkedési mintája még egyetlen ember életét sem mentette meg. Ezért bár fájdalmas lehet a szembesülés, mégis érdemes „bemerészkedni” A Macskalápon előadás színházi védett környezetébe, mert ha felkavaró élmény is, mégis elgondolkodtató lehet. Az sem kizárt, hogy átgondolva és „megemésztve” a látottakat, megértőbbé és jobbá válunk a saját kapcsolatrendszerünkben, figyelmesebbek leszünk egymással, és talán megfontoltabb döntéseket hozunk a mindennapok szintjén. Ha így történik, akkor a művészet ismét eléri a célját. Lát és láttat, érzelmet kelt és egyben „gyógyít” is. A lelkünket mindenképpen, ha a tudatunk megborzong is a látottaktól.
Köszönjük a képeket a Centrál Színháznak
Fotós: Horváth Judit
