Van, akit egyenes út vezet a pályaválasztáshoz, és vannak, akik akár évekig keresik azt a hivatást, amelyben otthon érzik magukat. A Jászai Mari-díjas Köles Ferenc színművész az utóbbi csoportba tartozik. Több területen is kipróbálta magát, kereste az önkifejezés neki való formáit a zenélésben és az írásban is, mielőtt elköteleződött a színészi létben. Ennek immár negyed százada. Ferenc az évtizedek során számos szerepet játszott el a Pécsi Nemzeti Színházban, amelynek 2000-től a tagja, azonban nemcsak a vidéki színház nézői láthatják évadról-évadra, budapesti előadásokban is tapsol neki a közönség. Vannak szerepei, amelyeket mérföldkőként említ. Ezek az előadások hozzájárultak a színészi én kiteljesedéséhez, és elvezettek ahhoz a pillanathoz, amikor Köles Ferencet a Halhatatlanok Társulatába jelölték. Maga a jelölés is azt mutatja, hogy a kurátorok, a szakma ismeri a színészi munkáját, de ez csak a négy közé jutást jelenti, hiszen a közönség szavazata dönti el, hogy végül kategóriánként ki csatlakozhat ehhez a különleges társulathoz, Ferencet pedig beszavazták a nézők.
Mit érzett, amikor megtudta, hogy örökös tagja lett a Halhatatlanok Társulatának?
Örömöt, amit nemcsak a magaménak éreztem. Az, hogy vidéki színészként ilyen elismerésben van részem, a szakma és a közönség is látja a teljesítményemet és úgy ítéli meg, hogy érdemes vagyok erre, az a vidéki színészlét érdemességét is jelenti a számomra. Ezt az érzést csak fokozta az a tény, hogy Nagy Írisz kolléganőmmel együtt kerültem ebbe a hihetetlen művészekből álló csapatba, ezért ez a tagság nemcsak elismerés, hanem példa arra, hogy a művészpálya sikere nem lehet csak földrajzi kérdés. Azzal együtt, hogy a fővárosi színészek óhatatlanul nagyobb teret kapnak, jobban „látszanak”. Ugyanakkor főként a POSZT-nak köszönhetően volt egy olyan időszak, amikor a színházi szakma évről-évre találkozott egymással, néztük egymás előadásait, beszélgettünk a közönséggel és egymással is. Ez az éves színházi találkozó lehetőséget adott arra is, hogy figyelmet kapjanak kiemelkedő előadások, hiszen az ország minden részéről érkeztek a társulatok. Emellett az Ördögkatlan Fesztiválon minden évben jelen vagyunk a Faluturisták projekttel, amelyre szintén rengetegen jönnek el. Az is szerencsés helyzet, hogy több olyan előadás van, amit évek óta játszom Budapesten, így valóban szélesebb körben ismerik a munkáimat azokhoz a színészekhez képest, akik kizárólag abban a vidéki színházban játszanak, amelynek a társulatába tartoznak.
Ezzel együtt nagyon meglepett, hogy én lettem az egyik kiválasztott, hiszen fantasztikus művészekkel voltam a színész kategóriában jelölt. Tulajdonképpen nem számítottam arra, hogy Máté Gábor, Blaskó Péter és Bán János jelölése mellett, engem szavaznak be örökös tagnak a Halhatatlanok Társulatába. Persze azért egy kicsit reménykedtem benne.
Egy színház lehetőségét – függetlenül attól, hogy helyileg melyik városban van – meghatározza a társulat összetétele, ami befolyásolja azt, hogy milyen darabokat tudnak bemutatni, mihez áll rendelkezésre a legjobb szereposztás. Különösen igaz ez azoknál a művészeknél, akik nem tartoznak a szívtipró Rómeók vagy hősszerelmesek kategóriájába. Egyes szerepekre ugyan lehet vendéget hívni, de túl a színészegyeztetés kihívásain, a színházak költségvetése ebben sem hagy korlátlan mozgásteret.
Hay János: Délvidék, fotó: Körtvélyesi László
Ferencnek van egy sajátos karaktere, ami figyelemreméltó, ugyanakkor a szerepek tekintetében jelenthet kihívást azoknak a vezetőknek, akik a darabválasztásról és a szereposztásokról döntenek. Ez az elismerés pedig azt mutatja, hogy a szakma és a közönség szerint is van helye a különleges adottságokkal megáldott művészeknek a legjobbak sorában.
Ez nagyon jó dolog, mert elmondhatom, hogy jócskán vannak olyan szerepek, főszerepek is, amelyek túlmutatnak a hagyományos „szépfiú” karakteren. Ilyen például a Koldusopera Bicska Maxi figurája, a Liliom is ezek közé tartozik, amivel nagyon önazonosnak éreztem magam. Mindenképpen meg kell említeni a Mohácsi János által rendezett Parasztoperát, ami a POSZT-on is nagy sikert aratott. Kihagyhatatlan a felsorolásból Béres Attila rendezésében a Gettó, amelyben lehetőségem volt Haumann Péterrel együtt játszani. Bérczes Lászlóval a Bányavakság előadást is ezek közé sorolom, amelyet az Ördögkatlanon is játszottunk. Ennek a közös munkának volt köszönhető, hogy Kováts Adél, – aki látta ezt az előadást -, Budapestre hívott a Radnóti Miklós Színházba. Végül is maradtam a pécsi társulatnál, de azóta is játszom a Radnótiban a Párnaember előadásban, ami már 10 éve van műsoron. A témája miatt is fontos és meghatározó előadás volt még Anger Zsolttal az Addikt!
Sokat köszönhetek Szabó Attilának a Mi utcánk című Tar Sándor monodrámáért, amit az ország számos pontján lehetőségem volt előadni, fesztiválokon is. Budapestre a Szkéné Színházba is felkerült ez az előadás, ahol havonta egyszer játszom. A vígjáték sem maradt ki a számomra emlékezetes szerepek közül, ilyen volt Georges Feydeau: Bolha a fülbe című darabja, Méhes László rendezésében.
Egy két és fél évtizedes pályához mérve talán nem tűnik sok sarokpontnak, ugyanakkor mégis olyan mérföldkövek, amelyek hozzájárulhattak ahhoz, hogy a Halhatatlanok Társulatának grémiuma egyetértett az én jelölésemmel. Az említett szerepek mellett, persze évtizedek óta igyekszem a tudásom legjavát adni a mindennapokban az évadok során, de nagyon jó érzés, hogy a pályámon vannak olyan színészi teljesítményeim, amelyek miatt a szakma a jelöléssel, a közönség pedig a nekem adott szavazatokkal mutatta ki az elismerését és a szeretetét.
Azért is érzem fontosnak, hogy vidéki színészként bekerülhettem, mert nagyon sok vidéki színházban vannak olyan művészek, akik megérdemelnék ezt az elismerést, és talán a mostani kettős jelölésünk Nagy Írisszel jobban ráirányítja a figyelmet a vidéki színjátszásra.
Ken Ludwig: A hőstenor, fotó: Körtvélyesi László
Ahogy a mérföldkőként említett szerepei is mutatják, Ferenc személyisége, színészi énje a mélyebb társadalmi kérdéseket feszegető előadásokban, talán mondhatjuk, hogy az emberi létet és gondolkodást, annak fordulópontjait megmutató karakterekben hangsúlyos. Mi áll ennek a hátterében?
Biztos, hogy ebben benne van a személyiségem és az útkeresések során összegyűjtött tapasztalataim is, amelyek az évek során összeértek a színész-szakmai tudásommal. Az sem mellékes, hogy három gyermek apukájaként és férjként is folyamatosan helyt kell állnom a magánéletemben, és ezt tudni kell egyeztetni a művészi kiteljesedés igényével, meg kell tartani az egyensúlyt a saját életem és a színészi énem között. Az is benne van a karakteremben, hogy alapvetően elemző típus vagyok, az előadásokhoz, a szerepeimhez is ebből a nézőpontból közelítek, és mivel az írás és a dramaturgiai szemlélet sem áll messze tőlem, ezért óhatatlanul jelen van a munkáimban ez a megközelítés is, amikor belebújok egy szerepbe.
A színház számomra magas művészeti forma, amelyben nem egyszerűen eljátszunk szerepeket, amelyeket ránk osztanak. Kell, hogy legyen elgondolás, amiért éppen akkor, éppen az az előadás kerül bemutatásra. A színházművészet az emberi érzelmek és gondolkodás mélységeit képes megmutatni. Dolga, hogy hasson a nézőre, elgondolkodtassa a közönséget amellett, hogy kikapcsolódást is jelent a mindennapokban egy színházi előadás.
Egy szerep megformálásában nagyon sok munka van. Azt ki kell dolgozni, meg kell formálni, bele kell bújni a szerepbe. Érezni és érteni kell azt, amit eljátszunk. Sokszínűnek kell lenni és érdekesnek kell maradni ahhoz, hogy maradandó élményt nyújtsunk. A színészmesterség a mindennapok témáinak művészi magaságba emelését jelenti napról, napra. Ez ténylegesen munka, szigorú szabályokkal teli kihívás, ugyanakkor fantasztikus lehetőség és hivatás.
Mindemellett ez egy közös munka a rendezővel és a többi színésszel, egységes dolognak kell létrejönnie, nem fér bele az „egyénieskedés”, ezért nagyon kell figyelnünk egymásra is. Ráadásul a színház valóban a pillanat művészete, amelyet minden alkalommal ugyanazzal az elhivatottsággal és művészi színvonalon kell eljátszani az aznapi közönségnek, mint a bemutatón, tehát meg kell tudjuk őrizni magunkban a sokadik előadáson is a lelkesedésünket. Amikor pedig eljut az ember oda a pálya során, hogy választhat magának előadást, – ahogy ez nálam a Mi utcánk című monodráma esetében volt -, az tényleg különös adománya az életnek, az önkifejezés legmagasabb fokának érzem, amiben a saját gondolataimat, életszemléletemet, a világról való felfogásomat ötvözhettem az előadásban szórakoztató módon, ugyanakkor nagyon mélyre menve önmagamban és bizonyos társadalmi kérdésekben is.
Molnár Ferenc: Játék a kastélyban, fotó: Körtvélyesi László
Ebben az évadban milyen szerepek várják?
Októberben kerül bemutatásra Madách Imre: Az ember tragédiája, amelyben Lucifert játszom. Nagyon várom ezt az előadást, amelyet Fejes Szabolcs rendez. Az Eastwicki boszorkányokban is láthatnak majd a nézők, – ebben a darabban Bagó Bertalannal dolgozunk majd együtt -, és egy stúdió előadás is vár rám, így ez az évad sok izgalmas, új feladatot tartogat a számomra. Ezek mellett persze a repertoáron lévő korábbi szerepekben is láthat a közönség, ilyen például az Esőember és az Emigránsok.
A színházi szerepek mellett filmes felkérésekre is nyílik alkalom, több filmben és televíziós produkcióban láthatták már a nézők.
Ezek a munkák általában felkérésként jönnek. 2023-ban a véletlennek köszönhetően bekerültem egy vizsgafilmbe. Ez a kisfilm egyébként azóta nagyságrendileg 150 fesztiválra került el és több, mint 100 díjat nyert, ennek köszönhetően kaptam meg a legjobb férfiszereplő díját a Rome Prisma Independent Film Award-on 2024-ben „A kis hatalmasok” című kisfilmért. Karácsony Péter, a sokszorosan díjazott kisfilm rendezője most ősszel forgatja az első nagyjátékfilmjét, amiről még nem árulhatok el részleteket, de engem is láthatnak majd benne a nézők.
Készül lélekben arra a pillanatra, amikor ott áll majd a Halhatatlanok sétányán, és a hagyományoknak megfelelően „beleáll” a saját lábnyomába?
Valójában el sem tudom jelenleg képzelni azt az érzést. Mindenkinek lesz lehetősége néhány mondatot elmondani a helyszínen, ettől már most nagyon zavarban vagyok. Ugyanakkor elképesztő belegondolni, hogy ott hagyjuk a lábnyomunkat, amit aztán bárki láthat. Egy nyomatot önmagunkból, és ebben az a legmeghatóbb, hogy színészként mi a pillanat művészetét képviseljük, mégis ebben a lenyomatban valamiképpen ennek a munkának az értékességét tudjuk megörökíteni.
Az is zavarba ejtő, hogy olyan színész nagyságok közé kerül az én lábnyomom is, mint például Darvas Iván, Bessenyei Ferenc, Haumann Péter, Hegedűs D. Géza, Jordán Tamás, Gálffi László, Reviczky Gábor, hogy tényleg csak néhány nevet említsek a színész kategóriából, de érdemes végignézni a teljes névsort, mind a négy kategóriában. A magyar kultúrát és a magyar művészetet a legmagasabb szintre emelni képes kiválóságok sora látható, akikre én magam is a legnagyobb tisztelettel nézek fel, mint a szakma mestereire. Azt hiszem még nem tudtam ezt a helyzetet teljesen feldolgozni.
Csaba Beatrix
Köszönjük a cikkben látható előadásfotókat Körtvélyesi Lászlónak
Köszönjük a kiemelt képet a Radnóti Színháznak / Martin McDonagh:A párnameber, fotó: Dömölky Dániel
