Amikor megnézünk egy filmet, az a maga teljességében hat ránk. Ilyenkor leköt bennünket a történet és ritkán gondolkodunk el azon, hogy valójában hány ember megfeszített munkájának az eredményét látjuk. Az még ennél is ritkább pillanat, amikor egy produkció vágójával beszélgethetünk arról, hogyan születik meg az a változat, ami a nézők elé kerül, pedig nagyon sok múlik azon, hogy a vágóasztalon hogyan áll össze egy történet.
A vágó szerepe abból a szempontból is érdekes, hogy a forgatáson rögzített pillanatokból kell megtalálnia – a rendezővel együtt gondolkodva – hosszú hónapok munkájával azt a ritmust és szerkezetet, amely a film történetét és hangulatát a legjobban szolgálja. Egy film végső hatása nem egyetlen alkotói döntésből születik. A kép, a hang, a színészi játék, a zene és a vágás együtt alakítja azt, ahogyan egy történet eljut a nézőhöz.
Csepeli Eszter operatőr, Mayer Bernadette rendező / fotó forrás: Tamás Dorka
A Mommy Blue hatás…
Színészileg, a rendezés tekintetében és az operatőri munkában is igényes film. Érződik, hogy a stábmunkára nagyon odafigyeltek. Az eredményességhez szorosan hozzátartozik az is, hogy a film vágója, Balla Gábor remek munkát végzett. Arról beszélgettünk, hogy mikor érdemes belépni az alkotás folyamatába annak a szakembernek, aki a végleges, a nézők elé kerülő változatot alakítja ki.
Megoszlanak a vélemények erről a kérdésről. Van olyan, amikor a vágó csak a vágószobában látja először a felvételeket, és úgynevezett „szűz szemmel” nézi a sok órányi nyersanyagot. De olyan is van, amikor már a forgatókönyvírás fázisában elkezdenek együtt dolgozni a rendezővel. Ennél a filmnél én a forgatás megkezdése előtt csatlakoztam a produkcióhoz, így az aktuális forgatókönyvről már tudtunk beszélgetni Bettivel. A forgatásokon nem voltam kint, mert saját magam vágóasszisztense is voltam egyben, így az aznapi felvételek összeállításával, rendszerezésével, ellenőrzésével foglalkoztam, majd visszajeleztem, hogy minden rendben volt-e. A vágás során viszont volt olyan, hogy szükségét éreztük pótforgatásnak, és ezeknél a jeleneteknél én is kint voltam, mert fontos volt, hogy lássam, mi milyen ritmusban, milyen tempóban történik meg, mi az, ami gyorsabb, és mi az, aminek inkább időt kell hagyni. A vágó munkája ugyanis több annál, mint hogy a jeleneteket egymás mellé tesszük. A külön-külön felvett képekből kell megtalálni azt a szerkezetet, ritmust, arány- és viszonyrendszert, amelyben a történet működni kezd. Nemcsak technikailag illesztjük egymáshoz a felvételeket, hanem a rendezővel együtt gondolkodunk azon is, mi kerüljön a filmbe, minek hol van a helye, meddig időzzünk el egy-egy pillanatnál, mennyi ideig nézzük a szereplőt, és mitől kezd igazán működni egy jelenet.
Fontos volt az is, hogy a filmet nézve a nézők úgy érezzék magukat, mintha egy érzelmi hullámvasútra ültek volna fel. Ehhez a Mayer Bernadette és Nagy Zoltán által írt forgatókönyv tökéletes volt. Természetes párbeszédek, szerethető karakterek, hullámhegyek és hullámvölgyek sora van a történetben. Vágásnál újrastrukturáltuk a forgatókönyvet, figyelve arra, hogy a szívszorító jeleneteket mindig oldjuk egy kicsit humoros jelenetekkel.
Mommy Blue: Für Anikó és Vilmányi Benett / fotó forrás: Tamás Dorka
A vágást gyakran nevezik a “harmadik forgatókönyvnek”, mivel egy film háromszor születik meg. Először papíron a forgatókönyv formájában, majd a forgatáson, végül pedig a vágószobában, ahol elnyeri a végső ritmusát és szerkezetét. Képes felerősíteni egy érzelmi hatást, megváltoztatni egy jelenet ritmusát és ezáltal azt is, ahogyan a néző megéli az adott pillanatot. Újraírhatjuk a struktúrát, áttehetjük a hangsúlyokat, felgyorsíthatjuk vagy lelassíthatjuk az időt, kihagyhatunk dolgokat, illetve megoldhatunk „megoldhatatlannak tűnő” problémákat. Persze az sem mindegy, hogy ehhez milyen képsorok állnak rendelkezésünkre. A Mommy Blue esetében például van egy jelenet a film elején, amikor fix beállításban, három képsíkban zajlanak a történések. Minden felvételt szerettünk, mégis azt éreztük, hogy gyorsítani kellene a jelenetet, így jött az az ötletem, hogy maszkolással cseréljünk ki részeket a képsíkokban vagy épp vágjunk azokba bele, így több külön felvett képből tudtunk egyetlen jelenetet felépíteni. Mindig „abból főzünk, ami van,” így vágóként fontos, hogy tisztában legyünk azzal, milyen lehetőségeket ad majd a rendelkezésre álló anyag. Akkor végeztem jó munkát, ha ezeket a dolgokat nem lehet kiszúrni, ez nem zökkenti ki a nézőt, hanem a film viszi, sodorja magával, megérinti, boldoggá teszi, felkavarja, megnevetteti.
A modern technika mennyire nyitja meg a teret az alkotómunkában a korábbi filmes technikához képest?
Nagyon kitágította a lehetőségeket. Ma a vágó sokkal szabadabban tud kísérletezni, gyorsan lehet verziókat készíteni, visszalépni, újrarakni egy jelenetet, és olyan képi megoldásokat is kipróbálni, amelyek régen sokkal körülményesebbek lettek volna. De közben a lényeg nem változott, a vágás nem attól lesz jó, hogy milyen technikával készült, hanem attól, hogy működik-e úgy, hogy közben fel sem tűnik. A technika több ajtót nyit ki, de azt, hogy melyiken megyünk be, továbbra is az alkotói döntések határozzák meg.
A Mommy Blue esetében 30–31 órányi nyersanyagból dolgoztunk, ebből született meg végül a kész film. A nyersanyagból jelenetenként és szekvenciánként (törénetegységenként) kialakulnak a lehetséges változatok, majd ezekből fokozatosan épül fel a film szerkezete. Közben folyamatosan kiderül, mely jelenetek működnek a történet egészében, melyek rövidíthetők, és melyek azok, amelyek végül elhagyhatók. A vágás során sokszor nem az a kérdés, hogy egy jelenet önmagában jó-e, hanem az, hogy a film egészében szükség van-e rá, és hogy pontosan hol van a helye. Öröm számomra, hogy egy ilyen fantasztikus csapattal dolgozhattam együtt. Mindenki belerakta a lelkének egy kis darabját, hisz a célunk közös volt, hogy a film olyan legyen, amire mindannyian büszkék vagyunk. Az eredmény pedig reményeink szerint megérinti majd a nézőket.
Csaba Beatrix
Kiemelt kép: Cinefest – Mommy Blue / fotó forrás: Tamás Dorka
