Kivételes pillanat, amikor egy színházból két művészt ugyanakkor választanak be a Halhatatlanok Társulatába. A kivételek szabályát erősíti az is, hogy mindketten egy vidéki színház társulatnak a tagjai. Talán éppen ettől figyelemreméltó az idei év, amikor Nagy Írisz és Köles Ferenc együtt hagyja ott a lábnyomát a Nagymező utcában, a Halhatatlanok Sétányán.
Írisz, mit jelentett ez a kettős jelölés és az, hogy mindkettőjüket beszavazták ebbe a rangos társulatba?
Gyakran jön szembe az életben az, hogy aki nem Budapesten él és dolgozik, az „csak vidéki”, éppen ezért a vidéki művészlét ritkán kerül a figyelem fókuszába. Ezért meglepetés volt, hogy bekerültem a négy jelölt közé, önmagában ezt is nagyon nagy dolognak tekintettem. Az pedig, hogy Köles Ferenccel egyszerre kaptunk jelölést, és mind a kettőnket be is szavaztak, elképesztő örömmel tölt el. Annál is inkább, mert van egy párhuzam az életünkben. Ugyanabban az évben szerződtünk a színházhoz, ugyanabban az évben kaptunk állami kitüntetést, – Feri a Jászai Mari-díjat, én a Harangozó Gyula-díjat -, együtt vettük át az elismeréseket, most pedig egyszerre lettünk a Halhatatlanok Társulatának tagjai.
Idén kereken 30 éve, 1996 óta létezik a Halhatatlanok Társulata. A kuratórium színésznő, színész, operaénekes és táncművész kategóriában jelöl négy-négy művészt, akik közül a közönség szavazással dönti el, hogy ki kerüljön be a legkiválóbbak közé. Kategóriánként két-két jelölt kapja meg a lehetőséget. Érdemes végignézni a névsort, hiszen a magyar színházi élet művész-óriásai tartoznak ebbe a társulatba. Messze a teljesség igénye nélkül néhány név az elmúlt három évtizedből: Psota Irén, Tolnay Klári, Sinkovits Imre, Gábor Miklós, Gregor József, Simándy József, Kincses Veronika, Marton Éva, Seregi László, Markó Iván, Uhrik Dóra, ifj. Harangozó Gyula.
Meglepte, hogy a közönség Íriszre tette le az egyik voksát?
A közönség szereteteként élem meg, hogy olyan sokan szavaztak rám, ami ezt megadta nekem. Az eddigi pályám eredményének érzem, hogy ennek a fantasztikus társulatnak a tagja lehetek. Nagyon meghatódtam. Rendkívül megtisztelő, mivel abba kellett hagynom az aktív táncot a második térdműtétem után, így most már nem állhatok balettművészként a színpadra.
Abbahagyni a színpadi pályát egyáltalán nem könnyű döntés. Hogyan élte meg ezt a pillanatot?
18 éves korom óta az életem része a színház. A tánc, az az eufória, amit átéltem minden alkalommal az előadások során, elmondhatatlan érzést jelentett.
Bár hosszú gondolkodás után az én döntésem volt, hogy az egészségem érdekében lemondok a magántáncosi pályáról, mégis nagyon féltem attól a naptól, amikor utoljára léphetek színpadra táncművészként. El sem tudtam képzelni, hogy 20 év aktív művészi pálya, számos nagyszerű szerep után miként élem meg, hogyan tudom végig táncolni azt az előadást? Az élet úgy hozta, hogy erre az estére a Covid miatt nem került sor, tehát mondhatjuk, hogy a csúcson hagyhattam abba anélkül, hogy azt a bizonyos utolsó előadást át kellett volna élnem.
A tehetségével korán kitűnt, számos főszerepet táncolt el a két évtized során. Mi tartotta egy vidéki társulatnál?
A kezdetektől lett volna néhány alkalom a váltásra. A művészeti iskola végzőseként felvételiztem a Rotterdami Táncakadémiára, ami Európa legerősebb táncművészeti akadémiája. Az egész világról érkeznek oda táncosok, egyáltalán nem könnyű bekerülni. Több rosta után, mintegy száz jelentkező közül választották ki azokat, akiket felvettek és én köztük voltam.
Azonban abban az időben Magyarország még nem volt uniós tagállam, ezért az ösztöndíjprogramba nem tudtam bekerülni, a tandíj pedig olyan magas volt, amit a család egyszerűen nem tudott vállalni. Ezután kerültem a Pécsi Balett társulatába. Aztán a gyermekeim születése után természetes volt, hogy minden döntésemet az érdekeiket nézve hozzam meg. Abban nagyon szerencsés voltam, hogy mindkét alkalommal folytatni tudtam a pályát a balett társulatában, viszont az nem volt kérdés, hogy a munkám és abban egy esetleges váltás nem jelenthet semmilyen kockázatot vagy hátrányt a számukra, annál is inkább, mert egyedül nevelem őket. Budapestre is hívtak egy darabba, amit el is vállaltam, sikerült egyeztetéssel megoldani, így nem kellett felmondanom a Pécsi Balettnél. De akkor sem maradtam Budapesten, amikor lementek az előadások, jöttem vissza Pécsre.
Milyen pályamódosítással lehetett áthidalni ezt a helyzetet, miként hasznosul a felhalmozódott tudás, a több évtizedes szakmai tapasztalat?
A tánchoz kell a céltudatosság, az akaraterő és a kitartás. Ezek a tulajdonságok beleivódnak az ember mindennapjaiba az évek során. Kiváló tanáraim voltak, ezért megtanultam, hogy a tehetség az egy lehetőség. Fegyelemmel és nagyon sok tanulással, szorgalommal, munkával és gyakorlással lehet erre az alapra építve előrejutni. Egyrészt maradtam a Pécsi Nemzeti Színháznál, ahol asszisztensként segítem előadások létrejöttét, a rendezők munkáját. Emellett a tánc sem került ki a képből, a Pécsi Művészeti Gimnázium, Szakgimnázium és Technikum táncművészeti képzésén tanítok modern táncot, színpadi táncot és képességfejlesztést. Mivel aktív táncosként több előadáshoz készítettem már koreográfiát, ezért úgy vélem, hogy ez a lehetőség is nyitva áll és része lehet az életemnek.
A tanítás és a koreografálás az a két pont, ahol a táncművészi tudásomat és a tapasztalataimat tovább tudom adni. A táncművészeti iskolások a szakmai gyakorlatot a színházban teljesítik, így az oktatói munkám eredményét a színpadon is látom, és koreográfusi felkérést is szívesen elfogadok. Ezekben a munkákban a színház, a színpad, a tánc az életem része maradhat. Ezt a pályát céltudatosság és akaraterő nélkül nem lehet csinálni, ezeknek viszont belülről kell fakadni. A belső erőt önmagában nehéz átadni, de a szemléletmód tanítható. A Táncművészeti Főiskolán, – ami ma már egyetem -, táncos és próbavezetői szakon végeztem, emellett pedig sportoktatói végzettségem is van. Nekem fontos, hogy oktatóként a legjobbat hozzam ki a tanítványaimból, azt mutassam meg nekik, hogy milyen látható és rejtett képességek vannak bennük, amiket felszínre tudnak hozni, ki tudnak teljesíteni. Elmondhatom, hogy nagyon jó színvonalú a művészeti iskola, remek tanárokkal, a diákjaink bárhol megállják a helyüket. Versenyekre is járnak, ezért szoktam versenykoreográfiákat készíteni. Gyakran végeznek az első, második, harmadik helyen, ez is jó visszaigazolása a munkámnak.A koreográfiában a kreativitás, az alkotói munka kaphat teret, amiben szintén a legjobb verziót kell kihozni a táncosokból. De ennél többről is szó van, mert egy előadásban nemcsak a képzett táncosokat mozgatjuk, hanem a teljes színpadkép kidolgozása is része a feladatnak. Egy opera, operett vagy zenés-táncos előadás során a kórussal, a színészekkel, énekesekkel is dolgozunk, ami más jellegű kihívás. Az egységes és működő színpadkép létrehozása izgalmas feladat.
A gyermekei érdeklődnek a színház iránt, követhetik a pályán?
A nagyfiam, Balikó Benjamin már 20 éves, és teljesen más irányba indult el, a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Karán gazdasági informatikát tanul. A kisebbik gyermekem, Sándor Zsombor tizenhárom éves, kiválóan zongorázik és a foci szerelmese, még nem tudjuk, hogy ezt a két irányt hogyan tudja összeegyeztetni az élete során. Ők a legfontosabbak a számomra, a biztonságuk, a boldogulásuk mindig prioritás marad. A színpad, a színház, a tánc iránti szerelem pedig az életem másik fontos része. A kettő közötti összhang tesz teljessé.
Csaba Beatrix
Köszönjük a portréképet Fabinyi Nórának, az előadásképeket Körtvélyesi Lászlónak, a kiemelt képet Kálmándy Ferencnek, akik a fotókkal hozzájárultak az interjúhoz.
