Az egyszemélyes darabok nehézsége leginkább abból adódik, hogy az egész előadás alatt egyedül kell a művésznek fenntartania a nézők figyelmét. Ugyanakkor a feladat nagyszerűsége is éppen ebből fakad, amikor egy percre sem veszíti el a közönség az érdeklődését. Szinetár Dóra sikerrel birkózik meg ezzel a kihívással „A Világtörténelem legjobb színdarabja” című egyszemélyes vígjátékban, amit október 30-tól láthatnak az érdeklődők a Centrál Színházban.
Mi inspirálta a szerep elvállalására?
Ujj Mészáros Károly keresett meg, hogy talált egy darabot, amit velem szeretne színpadra állítani. Bár korábban nem dolgoztunk együtt, de ismertem a munkáit, filmjeit, színházi rendezéseit, ezért örömmel vállaltam el. Nagyon jólesett a felkérés. Alapvetően nekem is újdonság, hogy egyedül állok a színpadon. Amikor elkezdtem ismerkedni a darabbal, elképzelésem sem volt arról, hogy miképpen tudjuk megvalósítani, de ahogy haladtunk a próbafolyamattal, egyre inkább kibontakozott előttem a történet.
Ian Kershaw angol kortárs drámaíró Londonban játszódó darabjában több olyan felvetés is van, ami megmozgathatja a közönség fantáziáját. Nemcsak feszegeti az emberi létezéssel kapcsolatos gondolkodás határait beleágyazva egy nagyon is valóságos, sőt mondhatjuk, hogy hétköznapi történetbe, hanem a darab során újra és újra felvillantja azt a kérdést, hogy mit lehet, mit érdemes megmutatni az emberiség történetéből egy másik, ismeretlen világ számára. Tulajdonképpen mit jelent a földi élet az egyén szempontjából, és hogyan mutatható be az emberiség létezésének értékessége egy másik civilizáció számára.
Az utóbbi években sokat beszélgettünk otthon a férjemmel, Makranczi Zalánnal arról, hogy mi a színház valódi funkciója a mai kor embere számára. Mert változnak a körülmények, úgy látjuk, hogy megszűnt az a „szelep szerep”, ami korábban volt. Ma már nincs az, hogy az előadáson elhangzó félmondatokból mindenki „érti” a mögöttes tartalmat is. Ha pedig a néző látványra vágyik, arra ott vannak a különleges technikával készülő filmek. Ugyanakkor az élő művészet, az emberi jelenlét az, ami nagyobb hangsúlyt kaphat. Ezért lehetnek érdekesek azok az előadások, amelyek gondolkodásra sarkallnak és növelik az élet iránti tudatosságot, ezekből azonban kevesebb van a színházak kínálatában. Egyébként én abszolút mértékben hiszek a „könnyű műfaj”, az operett és a musical létjogosultságában is, mert úgy gondolom, hogy teljesen rendben van, ha a közönség azért ül be néhány órára egy előadásra, hogy kikapcsolódjon és egyszerűen csak jól érezze magát.
Nagyon kellenének olyan darabok, amelyek nemcsak a mérhetetlen fájdalom bemutatásával, a mély emberi drámákkal akarnak hatni a nézőkre, hanem jó és szerethető dolgokat is megmutatnak. Olyanokat, amelyeket választva jó irányba indulhat el az élet. Arra hívva fel a figyelmet, hogy a szebb alternatíva, a jó példa is működhet. Sokszor az ember attól is sírva tud fakadni, ha valami olyat lát, amit gyönyörűnek, vagy nagyon a sajátjának érez. Vagy attól a fájdalmas felismeréstől, hogy a legfontosabb dolgok mennyire elveszíthetőek. Amikor az előadás hatására a nézőtéren ülők elgondolkodnak azon, hogy ki, mit tenne fel a saját aranylemezére, amin bemutatná az életének a legfontosabb pillanatait, akkor megtörténik az, amiért ezt a darabot érdemes játszani.
Az aranyozott lemezek valóban léteznek. Azon a két Voyager űrszondán vannak, amelyeket 1977-ben indított el a NASA azzal a céllal, hogy ha egyszer egy intelligens idegen civilizáció rábukkanna, akkor képet kapjon az emberi életről és kultúráról. Ez a momentum végigkíséri az előadást, újra és újra utalva a földi létezés titkának a kérdéskörére.
Szinetár Dóra, fotó: Forgács Bea, forrás: Tamás Dorka
Azért is szerethető a darab, mert kérdéseket tesz fel, de nem ad válaszokat. Hagyja, hogy mindenki önmaga fejtse meg, hogy mit visz haza magával az előadás után. Azt reméljük, hogy otthon is tovább gondolkodik a felvetéseken, megtalálja a saját válaszait, tudatosabban meg tudja majd fogalmazni a saját életének az értékeit, amelyeket feltenne az aranylemezére.
Dóra mit visz haza magával estéről estére?
Nagyon hiszek abban, hogy a színház képes katarzist okozni. Nemcsak a nézőben, hanem a színpadon álló színészben is, ugyanis ez másképpen nem jön létre. Ez egy testi, lelki és egyben érzelmi állapot. Én a próbák során átélt tapasztalatból tudom, hogy a mondatok, amelyeket elmondok, létre tudják hozni bennem, és amikor megtörténik, akkor a nézőtéren ülőben is meg tud történni. Szeretem azokat a helyzeteket, amelyek egyszerre gondolkodtatnak és érzelmeket váltanak ki. Nagyszerű érzés látni, ahogy a katarzis kölcsönhatásba lép a nézőtéren ülő emberekkel. El tudnak vinni valamit az estéből, ami akkor és ott jön létre.
Miért érdemes megnézni „A Világtörténelem legjobb színdarabja” előadást?
Úgy gondolom, hogy az élet kettősségének a felismerése miatt, ami egyrészt egy elképesztő lépték, másrészt a mindennapok rémesen hétköznapi valósága egyetlen szövedékben. Mindez egy fiatal pár történetébe ágyazott vígjátéki keretben történik, ami rendkívül szórakoztató módon teszi ezt meg.
Csaba Beatrix
Kiemelt kép, fotó forrás: Tamás Dorka
