Minden színész álma, hogy fantasztikus szerzők nagyívű drámái, szívet melengető vígjátékok romantikus hősei, vagy éppen a szálakat összekuszáló intrikusok szerepébe bújhasson. Sok-sok főszerep, jelentős alakítás, talán még a díjeső is benne foglaltatik az álmodozás korába.
Legyen az színház, film vagy televíziós sorozat, a lényeg maga a játék. A szerep megformálása. A „kellek”, „foglalkoztatnak”, „hívnak”, „jó vagyok” élménye. A színészi pálya azonban a legritkább esetben zökkenőmentes, mondhatnánk széles, fényes sugárút. Mégis évente sokszáz fiatal érzi az ellenállhatatlan vonzást, ami a színészi hivatás felvállalására ösztönzi.
A ’80-as évek elején Hajdúnánásról elindult egy fiú, aki minden zsigerében érezte, hogy ez az út rá vár. Ma már tudjuk, hogy nagyon jól döntött. Színházi, filmes és szinkron szerepek sokasága bizonyítja, hogy ez a pálya tényleg neki való. A közönség imádja, a szakma elismeri, díjak sora igazolja rátermettségét.
Igazi lélek ember Ő, aki ebben a beszélgetésben bepillantást enged mindabba, ami fontos számára ezen a sikerekben gazdag úton, amit egyedül a tehetségének köszönhet.
„Ízirájder öcsém, ízirájder”, avagy a „Csujaság” története az Üvegtigristől IV. Henrikig
Ilyennek képzelte el a színészi pályát amikor 1984-ben diplomával a kezében kijött a Színművészeti Főiskoláról?
Mint minden fiatal, én is türelmetlenül vártam a feladatokat. Természetesen ahogy ez lenni szokott, magam is jelentős Shakespeare, Csehov és Moliere szerepekről álmodtam első perctől kezdve. Úgy éreztem, ezek állnak jól nekem. Volt is rá példa pályakezdőként, hogy főszerepet játszhattam, azonban elsősorban a szakma gyakorlati tanulása várt rám. Többek között olyan szerepben, ahol közel 20 percig némán kellett állnom a színpadon inasként, ami hihetetlenül jó iskola volt. Eközben elsajátítottam a jelenlét fontosságát. Megtanultam nem kiesni a saját szerepemből, ugyanakkor „élő” jelenléttel része lenni a jelenetnek úgy, hogy a többi szereplőről ne vonjam el a figyelmet. Azt is megtanultam, hogy nincsenek „kis” szerepek. Mert abban sűrítve kell eljátszani, megmutatni a közönségnek magamat. Aztán jöttek a jelentős szerepek is, amiket nagyon szerettem.
A sokoldalúság végig kíséri a pályafutását, hiszen a színház mellett a televíziós munka, sorozatok, szinkron szerepek és nagyjátékfilmek sora kötődik a nevéhez. Ennek köszönhetően a drámai mélységek éppen úgy megjelenek a színészi munkájában, mint a szarkasztikus humor és a felszabadító, nevettető vígjáték.
Ez annak köszönhető, hogy „jó iskolába” jártam és ez alatt nem csak a Színművészeti Főiskolát és a szakma megtanulását jelentő színházi éveket értem. Mert már 5 éves koromtól része az életemnek a játék. A nagymamám rengeteg verset tanított meg nekem, ami egyébként a memóriám fejlődését is magával hozta. Ennek is köszönhető, hogy gyorsan megtanultam írni, olvasni. Az átlaghoz képest nehéz körülmények között éltünk gyerekkoromban. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a színészethez nélkülözhetetlen empátiás érzékenységem elég korán kifejlődött. Már fiatalon át tudtam élni más emberek lelkiállapotát, ami elsősorban a saját természetes és őszinte önkifejezésem képességét eredményezte. Erre a meglévő alapra építkezhetett aztán a tudatos tanulás, az iskolák, a színjátszó csoport, a Főiskola és maga a színészi pálya. A versek szeretete pedig a mai napig megmaradt.
Melyik volt az a pont, amikor eldöntötte, hogy biztosan színész lesz?
17 éves koromban az egyik tanárom megkérdezte, hogy miért nem megyek én színésznek? Akkor már gondoltam erre magam is, de nem volt elég bátorságom hozzá, hogy megfogalmazzam, kimondjam ezt a vágyat. Ahogy néztem a színészeket, filmek sorát, a Fekete várost, az Egri csillagokat, az olyan ifjúsági filmeket, mint a Hahó öcsi, fel akartam nőni hozzájuk. Ezért jó lökést adott a nekem szegezett kérdés.
Mit gondolt a család erről a tervről?
Nem nagyon hittek abban a sokszoros túljelentkezés esélyeire gondolva, hogy éppen engem vesznek fel Hajdúnánásról a Színművészeti Főiskolára. Ezzel együtt nem tiltottak el, ugyanakkor jobban örültek volna, ha tanár leszek. Végül is először a Kossuth Lajos Tudományegyetemre felvételiztem, mert úgy gondoltam, ha már tanítok, akkor azt gimnáziumban tegyem. De bevallom, én akkor már kifejezetten színész akartam lenni. Ezért a felvételit a bizottság előtt kedélyesen, azonban eredménytelenül fejeztem be. Az így keletkezett esztendőt pedig munka mellett, a Debreceni Színjátszó Stúdióban a Színművészetire való felkészüléssel töltöttem. Ennek köszönhetően elsőre felvettek.
Már a főiskolai években megtalálták a filmszerepek. A filmezéssel azóta is szoros kapcsolata maradt.
Viadukt volt az első film, amiben szerepeltem. Aztán a Te rongyos élet, a Redl ezredes, a Gyalogbéka című 10 részes ifjúsági sorozat következett. Ez azért volt jó, mert megtanultam a kamera érzékenységet. Volt egy néhány éves szünet amikor a vidéki színházakhoz szerződtem, aztán valóban nagyon sok televíziós és játékfilm szerep várt rám.
A főiskola után egyből a Pécsi Nemzeti Színházba került. Mennyire volt meghatározó az első színházi élmény színészként?
Ott kezdtem a pályát egy olyan színházban, amely repertoárját tekintve a prózától a zenés darabokig sokféle szerepre adott lehetőséget. Többek között olyan színészekkel játszhattam együtt, mint Győri Emil, Vári Éva, Újlaki László, Faludi László, Paál László, Balikó Tamás, Újvári Zoltán, Kulka János, Sipos László. Jó iskola volt egy friss diplomás számára. Nem csak a színészmesterség alapjait lehetett megtanulni. Az is kiderült rólam, hogy nem csak a „komoly” drámai szerepek állnak jól. Hanem az abszurd, a groteszk szintén nekem való műfaj. Az is szerencsés együttállás volt Pécs tekintetében, hogy a Magyar Rádió Pécsi Stúdiója és az MTV Pécsi Körzeti Stúdiója is felfedezett magának. A német és a horvát műsorokban is rendszeresen kaptam feladatokat, mondtam verset természetesen magyarul. Ez a komplexitás mellett erősítette a színészi önbizalmamat is. Aztán elhívtak Debrecenbe, majd Egerbe. Úgy véltem, ha számítanak rám, akkor menni kell. Mind fontos állomások voltak.
A vidéki színházi időszakot 4 év követte Budapesten az Arany János Színházban, aztán hosszabb időt szabadúszóként töltött. 2004-ben Mácsai Pál hívására szerződött az Örkény István Színházhoz. Ez a váltás olyan jól sikerült, hogy közel 20 éve tagja a teátrumnak.
Csodálatos korszak volt, amikor szabadúszóként remek filmek szinkronjára hívtak. Vendégként nagyszerű előadásokban játszottam. Nagyon szerettem. Egy filmes munka kapcsán Mácsai Pállal dolgoztam együtt. Bár ismerte, és elmondása szerint követte a pályafutásomat, ekkor hosszabban volt lehetőségünk beszélgetni. Két hét múlva felhívott, hogy találkozzunk, és megkérdezte elszerződőm-e hozzá? Gondolkodási időt kértem, ami addig tartott, amíg elszámoltam háromig, majd IGEN-t mondtam. Azóta is itt vagyok, és bevallom, nagyon jól érzem magam.
Többek között Jászai Mari-díj, Érdemes művész, Kiváló művész elismerés jelzi, hogy nem csak a közönség kedvence, hanem a szakma is elismeri. Emellett van két díj, ami különösen kedves az Ön számára.
Annak a lehetősége, hogy valaki Jászai Mari-díjas, Érdemes, vagy Kiváló művész lesz, „benne van a pakliban”. Azonban vannak olyan váratlan, nem is remélt elismerések, amelyek nagyon jól esnek az embernek. Ilyen volt 2016-ban a Páger Antal-színészdíj, a „Páger gyűrű”, és 2018-ban a IV. Henrikért a Gábor Miklós díj, amit az év legjobb Shakespeare alakításáért ítélnek oda. Ezek valóban abban erősítenek, hogy jó az, amit csinálok.
Nagyon sokszínű ez a színészi életút. A társadalmi és morális kérdéseket feszegető nagyívű drámáktól a könnyed vígjátékokig, a különleges karakter szerepektől az abszolút főszerepekig a paletta minden színe megtalálható. Csak szerencsés csillagállás, vagy valami más is rejlik emögött?
Az alapokat talán az az év adta, amikor felkészültem a felvételire. Abban az egy évben én 15 monológot tanultam meg és dolgoztam ki teljes alapossággal a Debreceni Színjátszó Stúdiós partnereimnek köszönhetően. Ez azt is magával hozta, hogy a felvételi során rám bízták a választást, mert a bizottság nem tudta eldönteni, hogy a sokból melyik legyen. Olyan sokszínű volt a felhozatal, amit eléjük rakhattam. Az is kiderült, hogy többféle stílusban, műfajban megállom a helyem. A drámai szerepek mellett valóban szívesen játszom vígjátékokban, valamint a szarkasztikus humor sem áll tőlem távol. Ezek közül emlékezetes számomra az Arany János Színházban Goldoni: Két úr szolgája című előadásában Truffaldino szerepe. Nagy siker volt a Katona József Színházban a Portugál, ahol a Kocsmárost vendégként 20 évig alakítottam. Ezt az előadást a két évtized alatt 150000 néző látta. Az Örkény István Színházban pedig a Finito című verses komédia és Georges Feydeau: A hülyéje előadásban Pinchard megformálása nagyon örömteli feladat.
Aki végig nézi a jelenlegi repertoárt, az előadásokat, amelyekben most a színházban játszik, meglepődhet azon, hogy koránt sem a habkönnyű vígjátékok, az „Ízirájder öcsém, ízirájder” típusú karakterek dominálnak. Hogyan készül fel egy-egy estére?
Valóban. Többször előfordult már, hogy nézők, akik ezeknek a filmeknek a hatására jöttek el a színházba megnézni engem fajsúlyosabb szerepekben, megvártak előadás után. Gratuláltak és azt mondták, öröm volt látni a „komolyabb műfajban”. Az átlényegülés egy Tóték előadásra, vagy a IV. Henrikre, a Pillantás a hídról aznapi szerepére időigényes. Ilyenkor már órákkal korábban bejövök a színházba. Leülök az öltözőmben, és minden alkalom a szöveg átolvasásával kezdődik, hogy ráhangolódjam és a biztonságos szövegtudás meglegyen. Előfordul, hogy új hangsúlyokat fedezek fel közben. Fontosak ezek a dolgok, mert minden este más. Az aznapi előadás a közönségnek mindig premier, mert ők először látják a darabot. Meg kell tisztelni őket avval, hogy komolyan vesszük a munkánkat. Ezért ezeken a napokon nem is szeretek más feladatokat vállalni. Előadás után mindig van megbeszélés. Utána jóleső érzés feltöltekezve hazamenni.
Nem csak különböző szerepek megformálásában kedveli a közönség. A gyerekkorból hozott vers szeretete is megmaradt. Egyrészt járja az országot a saját estjével, másrészt az Örkény István Színház „Anyám tyúkja” című előadásában is szerepel, amiben a magyar irodalom kötelező verseit mondja el zseniális színész partnerek társaságában.
Nagyon szeretem a verseket. Valóban az életem része. Az „Anyám tyúkja” az az előadás, amit a fiatalok és idősebbek is szívesen megnéznek. Nem egyszer előfordult már, hogy állva tapsolt a közönség, tehát mondhatjuk, hogy van létjogosultsága. A verses önálló estemnek pedig az a címe, hogy „Imi, mondj egy verset!” Ez egy másfél órás verses műsor, amit nagyon szeretnek az emberek. Jólesik, amikor jönnek visszajelzések például pedagógusoktól, hogy ez az este segített nekik Ady költészetének a megértésében. Ahogy attól is libabőrös lesz az ember, hogy a fiatalok tejes figyelemmel, pisszenés nélkül hallgatják végig. A cím onnan fakad, hogy gyerekkoromban Hajdúnánáson összejártak az emberek esténként, és amikor a központi témákból kicsit kifogytak, akkor nagyanyám mindig azt mondta, hogy „Imi, mondj egy verset”. Eközben tapasztaltam meg először, hogy milyen kiállni az emberek elé. Milyen, amikor figyelnek rám.
A szerepeken és a versmondáson túl a hangos könyvek, CD-k is a személyes repertoár részei. Miért fontos ez a munka?
Öröm és megtiszteltetés számomra, amikor erre kérnek fel. Legyen szó mesékről, regényekről, irodalmi alkotásokról, rendkívül fontos, hogy ezek mindenki számára hozzáférhetőek legyenek. Sokan például vezetés közben hallgatnak ilyesmit. Nemrégen fejeztük be Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című művének hangoskönyv változatát. 375 oldal szöveg felmondása nem kis munka, de a szívem csücske volt ez a felkérés.
Ha visszatekintünk az eddigi életútra, a ’80-as, ’90-es évekhez képest nagyot változott a világ. Felgyorsult minden, máshol vannak a hangsúlyok, az értékrend is átalakult. Mennyit változtak a követelmények, elvárások, mennyit változott a közönség az elmúlt évtizedekben?
Egy „másik világban” nőttünk fel. Abban kezdtem a pályámat. Jó néhány évtizedig, ahogy ezt a pályatársaimnál is láttam, vitt bennünket egy szándék abban, hogy megugorjuk a színészet kihívásait. Nem kellett nagyon másra figyelnünk. A színészet lefoglalta minden percünket. A szakma volt a fókusz. Most egy kicsit nehezebb abban a tekintetben, hogy a figyelem a nézőknél is megoszlik. Még jobban oda kell tegyük magunkat egy-egy előadással. Ugyanakkor ez egy kockázatos terep, mert ha túlságosan magunkra vesszük ennek a terhét, görcsössé válunk. A színész alkotói szabadságát nem jó elveszíteni. Mindeközben pedig önazonosnak kell maradnunk. Ki kell hozni a legtöbbet az adott előadásból. Akkor is, ha a színészt és a közönséget is számtalan impulzus éri a mindennapokban. Jó darabok, jó rendezések, jó színészek kellenek, és akkor az érdeklődés fenntartható és az értékrend is rendben van.
Legyen szó klasszikus darabról, történelmi drámáról, vagy húsbavágó kérdéseket feszegető kortárs darabról, aminek a helyzeteit akár mi magunk is átélhettük, minden szerepért meg kell dolgoznia a színésznek. Imre játékában az a nagyszerű -és talán éppen ezért szereti annyira a közönség -, hogy mindegyik műfajban képes önmagát adni. Nem a „munka” látszik rajta, hanem az eredmény, a játék.
Minden szerepnek le kell menni a mélyére. Ugyanúgy kell elemezni és megformálni egy hétköznapi szereplőt, – aki minden tekintetben nagyon közel áll a nézőkhöz, szinte lehetne egy közülük -, mint IV. Henriket és Falstaffot, Poloniust a Hamletben, vagy Tót Lajost Örkény István: Tóték című darabjában. Nekem hozzá kell igazítanom magam a karakterhez. Minden szerep a 0. pontról indul, minden szerepet fel kell építeni. Akár egy falu polgármestere, akár egy hentes, akár egy király bőrébe kell belebújni, egyetlen fontos szempontot kell figyelembe venni. Azt, hogy hiteles megformálás jöjjön létre. Mert akkor a néző is tud azonosulni a történettel és megtörténik az, amit színészi játéknak nevezünk.
Csaba Beatrix
Első megjelenés Váróterem Magazin
