Bayer Ilona nevét az egész ország megjegyezte. A magas hőfokon izzó, fiatal szolnoki lány szinte berobbant a magyar televíziózásba. Nem véletlen, hogy a szakma elismert műsorkészítői, gyorsan felismerték a benne rejlő potenciált. Az MTV sokat emlegetett legendás időszakában, 16 évig volt a Híradó munkatársa. Elkötelezett műsorkészítőként több alkalommal ismerték el Nívódíjjal. 1990-től az Egyenleg című hírműsor csapatának meghatározó tagja lett. A későbbi évtizedekben olyan műsorok fűződtek a nevéhez, mint a Civil Kurázsi, amiért Tolerancia Díjat kapott, az Ablak, a népszerű élő műsor, a Tudásakadémia sorozata vagy a Zöldövezet magazin. Készített díjnyertes portréfilmet Pierre Székely Párizsban élő szobrászművészről, tagja volt Göncz Árpád kíséretének, a Magyar Köztársasági Elnök amerikai és kanadai látogatásai alkalmával. Az utak során készült riportfilmek, éppen úgy különleges pillanatai voltak a szakmai életének, mint az Irakban, a Japánban, Svájcban, vagy Skóciában forgatott beszámolók. De nem csak a tévénézők szívét dobogtatta meg a magas szakmai színvonalat képviselő televíziós személyiség. A Magyar Rádió hallgatóit is megörvendeztette kulturális ajánlóműsorokkal, érdekes interjúkkal, értékes beszélgetésekkel, és az írott sajtó sem nélkülözte szaktudását. Rendszeresen jelentek meg cikkei többek között a Népszabadságban, a 168 órában, főszerkesztő helyettese volt az Elite és a Spektrum magazinnak. Ezek az állomások csupán töredékei egy értékes életútnak, amelynek a ma is aktívan alkotó, fantasztikus formában lévő média személyiség a főszereplője.
Ilonát arról kérdeztük, milyen receptet ajánl az életben való kiteljesedéshez.
A női újságírók, kommunikációs és média szakemberek miben látják és mutatják meg másképpen a világot, mint férfi kollégáik?
Szakmai értelemben, felkészültségben nincs feltétlenül különbség. Ami megtanulható tudás a mesterségben, azt tehetsége szerint mindenki el tudja sajátítani. Amiben a női kollégák világlátása eltér, az az empátia. Bizonyos értelemben az egy-egy téma iránti érzékenység erősebb a nők esetében. Ezzel együtt vannak férfias dominanciával rendelkező kollégák, vezető beosztásban is. Az említett különbség nem azt jelenti, hogy a férfiak némelyike ne lenne érzékeny egyes témák esetében.
A szakmában való haladásban okozott-e bármilyen hátrányt a meglehetősen inspiratív, magas hőfokon pezsgő női attitűd?
Szerencsésnek mondhatom magam, sosem éreztem ezt a hátrányt. Rádiós pályafutásom kezdetekor, 1967-ben a Magyar Rádió és Televízió Szolnoki Stúdiójában szinte mindenki bölcsész volt. Egy fiatal kollégám volt csupán agrárszakember, én pedig a közgazdasági tanulmányaimnak köszönhetően voltam „mélyvízbe dobható” az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetésének évében. Újságírói képzésem során figyelt fel rám a Híradó akkori főszerkesztője, a legendás Matúz Józsefné, aki elindított a híradós pályán. 1974. végén kerültem Budapestre. A környezetem többnyire jól vette a lelkes hozzáállásomat, amit pozitív munkabírásként értelmeztek. Az emberek szerették azt a derűt és optimizmust, ami mindig a sajátom volt. A szakma és a közönség is érezte, hogy szenvedélyesen szeretem a munkámat, és az embereket. Fontos volt számomra, hogy érdekes és lényeges témákat dolgozzak fel. Olyanokat mutassak be, akik hitelesek, és közérdeklődésre számíthatnak. Természetesen igyekeztem a műsoraimat a tőlem telhető legjobb színvonalon megvalósítani. Talán ennek is köszönhető, hogy meglehetősen nagy szabadságot élveztem a témaválasztásban. Ám az időbeosztás miatt nehezített pályán, három gyermek édesanyjaként, erősen szervezett napirendre volt szükség a mindennapokban. Abban, hogy mindig helyt tudtam állni, mi több, sikeres lehettem, kezdettől fogva sokat segített a családom, különösen a korán önállóságra szoktatott gyerekek. Egymásra nagyon figyelő, szeretetben szorosan összekapcsolódó „csapat” a miénk, akik mindig, mindenben számíthattak egymásra. Bár a munkám sok időt és még több energiát kívánt, a meleg családi fészek-érzés mindannyiunknak biztonságot és erőt adott. Olyannyira, hogy ez a fészek-meleg több, a „szívembe fogadott” gyereket is nevelgetett. Egy matematikát itt tanuló vietnami fiú, Van került először hozzánk „pótgyerekként”. Van egyidős volt a fiammal. Aztán jöttek a lányok. A sort a könyvemben is szereplő, frissen doktorált zenetudós, a japán Takushi zárta, aki édesanyját nem ismerte, és én lettem a „pesti mamája”.
Ez a magas hőfokon élés a mai napig tart. Milyen tervek vannak Ilona tarsolyában?
Az évek múltával egyre több szabadidőm lett. Ebben az újkori népvándorlásban a család sajnos szétszóródott, ami egyrészt öröm, másrészt fájdalom a távolság miatt. A gyerekeim már a saját életüket élik. Petra lányom Japánba ment férjhez, ami -bár az internetnek köszönhetően folyamatosan követem az életüket- nem könnyű kereszt, mert személyesen igen ritkán tudunk találkozni. Tamás fiam Ausztriában él és dolgozik. Balettművészi pályafutását befejezvén, nemzetközi óvodapedagógus lett. Három nyelven segíti a migráns kicsik és szüleik beilleszkedését. Nagyon szereti a munkáját, és már neki is három gyermeke van. Szofi, a legkisebb itthon él, felelős munkájával igen elfoglalt, így vele sem tudok annyit találkozni, amennyire telhetetlen módon vágyom. A kínzó hiányukat az a boldogság pótolja, hogy megtalálták a helyüket, remekül helyt állnak új élethelyzetükben.
Magánéletem legnagyobb sikerének tartom, hogy át tudtam adni nekik azokat az értékeket, amelyek nem csak a felnőtté válásukat segítette, hanem az önálló életük kialakításában is hasznosnak bizonyultak. Tisztaszívű, egymást nagyon szerető, jó testvérek. Együttérző figyelmükből bőven jut a náluk kevésbé szerencsés, segítő kéz nélkül nehezen boldogulónak is. Ez az életszemlélet, lelki erőforrás a számomra amellett, hogy persze jó lenne sokkal több személyes együttlét. Mivel igazi, mindennapos nagymamája nem lehetek a négy unokámnak, így az alkotómunkára fókuszálok. Ma is rádiózom, előadásokat tartok, segítem a rászorulókat, verseket mondok és persze gyerekkorom óta írok. A harmadik könyvemben új, izgalmas témát dolgoztam fel annak köszönhetően, hogy megismertem azt a Japánt, amit a turisták nem látnak. „Anyós lettem Japánban – Hétköznapok a Felkelő Nap országában” címmel jelent meg.
Könyvbemutatókkal, közönségtalálkozókkal járom az országot, miközben figyelő emberként rengeteg érdekes, fontos témával találkozom. Ezekből ismét lehetne egy „Civil kurázsi” típusú tévéműsort készíteni. Tele vagyok ötletekkel, tervekkel, a legújabb vágyam, hogy létrehozzak egy Boldogság Klubot. Olyan fiatalokat, időseket mutatnék be, akik pozitív példaképként jól érzik magukat a bőrükben. Függetlenül attól, hogy szomorú életesemények, akár személyes tragédiák érték őket. De ennek ellenére sem veszítették el az életszeretetüket.
A gyerek útjára engedése egyrészt törvényszerűen elkövetkezik, amikor felnő és saját életet kezd, másrészt tagadhatatlanul kihívás a szülőnek. Ilona, hogy élte meg ezt a folyamatot?
A viszonylag nagy korkülönbség miatt ez nálunk fokozatosan történt. Tamás fiam 30 éve él Ausztriában. Amikor 15 éve kiderült, hogy a lányom nem csak tanulni ment Japánba, hanem ott alapít családot, akkor a legkisebb még velem lakott. Az igazi kihívás az volt, amikor Szofi is kirepült a családi fészekből. Na, akkor lett igazán nagy csend a nagy lakásban. Gyerekkori vágyam volt, hogy egy többgenerációs házban együtt lakjunk. Éppúgy, ahogyan mi éltünk Szolnokon a nagymamámékkal. Ez sajnos nem jött össze… Végül megtaláltuk a legjobb kommunikációs lehetőséget. Van egy közös messenger vonalunk. Ennek köszönhetően mindenki, mindenről egyszerre és gyorsan értesül a velünk történtekről. Így sikerült megvalósítani, hogy –ha földrajzilag távol is vagyunk-, egymás életének továbbra is a mindennapos részesei lehetünk.
Az életnek sokféle receptje lehet. Ilona sok évtizedes tapasztalata során, milyen esszenciát fogalmazott meg?
Talán az értékrendhez ragaszkodást emelném ki. A munka becsületét, a tisztességes hozzáállást, az alapos felkészültséget, a kellő lélekerő megtartását, mert az élet bizony váratlan és fájdalmas kanyarokat is tartogat egy ember számára az évtizedek során. Kell egy nagyfokú rugalmasság, alkalmazkodókészség, ami sosem jelenthet nemtelen megalkuvást. Ez persze olykor hátrányosabb helyzetet is teremthet, amit tisztességesen kell megoldani. Úgy, hogy minden helyzetben megtarthassuk a tartásunkat. Így lehet olyan életet kialakítani, amiről az ember a jó, és a nehezebb periódusokban is képes meríteni. A mindennapok „sava-borsa” pedig maga az életszeretet. Amit, ha a Teremtő megadta, akkor igyekezni kell csorbítatlanul megőrizni. A szeretet képessége, a szeretetteli és korrekt megközelítés, kapcsolatteremtés, az emberséges hozzáállás fontos erőforrás a mindennapokban. A munkában és a magánéletben is. Ha mindezt „megkoronázza”, hogy olyan munkát tud végezni az ember, ami intellektuálisan és érzelmileg is kielégíti, ha emellett megadatik, hogy a gyerekei felnőve meg tudják valósítani a saját álmaikat, ez így együtt az élet kiteljesedését jelenti. És akkor minden nap érzi, hogy érdemes volt megvívni a harcokat. Akkor idézheti –ezt gyakran megteszem- „Az élet szép, tenéked magyarázzam?”
Csaba Beatrix
Köszönjük a képeket Bayer Ilonának
