Puskás Samu tehetséges és sokoldalú fiatal művész, aki színészként és rendezőként is bizonyítja, hogy nem az életkor teszi a mestert. November 23-tól láthatják a nézők a Centrál Színházban David Mamet, Oleanna című darabját, amiről nyugodtan mondhatjuk, hogy jócskán felborzolja a kedélyeket. A téma feszítő ereje és a rendezés visszafogott pontossága jól érzékelteti azt a távolságot, ami a két szereplőt visszavonhatatlanul és kíméletlenül választja el egymástól annak ellenére, hogy fizikailag ugyan abban a térben léteznek. Arcul csapó őszinteséggel mutatva be azt a társadalmi különbséget, ami kezdetben legyőzhetetlennek látszik.
Miért pont az Oleannát választotta harmadik rendezéseként?
Valójában Baráthy Györgynek, a színház kiváló volt dramaturgjának köszönhető, hogy találkoztam a művel. Amikor külföldre költözött, az irodájában ott állt egy tucat színdarab, ami még nem került műsorra. Sorban olvastam őket, és David Mamet drámájáról már a második oldalnál azt éreztem, hogy ezzel a témával foglalkozni kell. Szíven ütött, hogy két ember ennyire elbeszélhet egymás mellett. Felbosszantott, erős indulatokat váltott ki belőlem a szituációk sora, ami elvezeti a szereplőket a végkifejletig. Ordított a sorokból a két fél áthidalhatatlan távolsága. Először le is csaptam a szövegkönyvet, annyira dühös lettem. Aztán persze végigolvastam és másnap reggelre tudtam, hogy ezt az előadást meg kell csinálni.
Puskás Samu rendező, Oleanna olvasópróba
Centrál Színház, fotó: Horváth Judit
A Parnasszusról letekintő csak egy szürke masszát lát, aminek egyszerűen szolgálnia kell az ő személyes státuszát. Ez tulajdonképpen végig kíséri a darabot. Ugyanakkor éppen ebből a szürke masszából válik ki a tanítvány, aki lerántja a tudás magasságából, a „felsőbbrendűsége tudatában” lévő professzort.
Mamet gyönyörűen rajzolja meg az elit képmutatását, a mindenek felett álló „fehér férfi” státuszát, aki a felszínen önnön figyelmességét és jóakaratát hirdeti teljes mellszélességgel. Ugyanakkor magától értetődő természetességgel van meggyőződve saját különlegességéről. Valójában a lehető leg előítéletesebb rétegről beszélünk, amely úgy érzi, hogy jogosan jár mindaz, amit a státusza okán kaphat meg. A felsőbbrendűség netovábbja mutatkozik meg.
Fontosnak találtam a téma súlyát és a lehetőséggel járó felelősséget, hogy ezt rendezőként színpadra vihetem. Fel akartam tenni az előadással a saját kérdéseimet. Izgatott, hogy ösztönözni tudjam az embereket arra, hogy az előadást látva beinduljon a közös gondolkodás a társadalmi feszültségekkel kapcsolatban. Elsősorban a saját korosztályomhoz szeretnék szólni az Oleannával.
Szabó Kimmel Tamás és Hermányi Mariann, Oleanna olvasópróba
Centrál Színház, fotó Horváth Judit
Tulajdonképpen meglepett a darab végkifejlete. Az a mód, ahogy John lezuhan a saját Parnasszusa magaslatáról. Ami viszont fontos része az előadásnak, hogy patika pontos mérlegre kerültek az arányok a rendezésben.
Örülök, ha ez a nézőtérről is így látszik, mert pontosan ez volt a cél. Megérinteni, gondolkodásra késztetni, bemutatni egy élethelyzetet, annak a szélsőségét, a helyzet tragikumát anélkül, hogy egy didaktikus előadást hoznánk létre. Olyan ez, mint amikor belátunk egy nyitott ablakon, és szemlélőivé válunk annak, ami a szobában történik. Ezzel azonban nem válunk a történet résztvevőivé, viszont hatást vált ki belőlünk. Gondolatok születnek a látottakról és érzelmeket vált ki belőlünk az a szituáció, amit a nyitott ablakon át látunk. Ebben a törekvésben remek partner volt a két művész, akivel színpadra állítottuk az Oleannát. Szabó Kimmel Tamás a professzor, Hermányi Mariann pedig a tanítvány szerepében nyújt nagyszerű színészi alakítást. Izgatottan várjuk a közönség visszajelzéseit.
Csaba Beatrix
Kiemelt kép Puskás Samu fotó Horváth Judit
Köszönjük a fotókat a Centrál Színháznak
