– a Magyar Televízió őskora és hőskora-
Babiczky László, Balázs Béla-díjas rendező, a nagy generáció második hullámába tartozik. Azok közé, akik a magyar televíziózást létrehozó mesterektől, első kézből tanulhatta meg a szakma fortélyait. A pályája során pedig számos újításnak lehetett részese. Új műsorok indítását, és a regionális televíziózás első évtizedének néhány évét is beleértve, ami valódi innováció, mérföldkő volt a Magyar Televízió történetében. Elhivatottsága és hite ma is töretlen. Aktív, alkotó mindennapok jellemzik az életét, amibe nem csak a filmkészítés fér bele. A XX. századi kultúrtörténet kihagyhatatlan tényezőjéről, az évtizedekig munkahelyként teret adó Magyar Televízióról írt könyve olyan értékteremtés, amely nem csak emléket állít egy korszaknak, hanem szakmai összefoglalója is a technika és a műsorkészítés fejlődésének. Lászlóval kollégaként, több, mint 40 éve ismerjük egymást. Kivételes alkalom, hogy most először a szakmáról, interjú keretben beszélgetünk.
Nagyon szerencsés generációhoz tartozom a televíziózás történetében. Olyan mesterekkel találkozhattam a pályám kezdetétől, akik meghatározó alakjai voltak a XX. század kultúrtörténetének. Mihályfi Imre, Zsurzs Éva, Horváth Ádám csak néhány név közülük. Alakították a televíziózást, műsortípusokat hoztak létre és indítottak útnak. Fejlesztették a műsorrendet és tanítottak bennünket, a következő generációt.
Tévéjátokok, irodalmi és zenei műsorok, portré- és dokumentumfilmek sokasága született. Rendszeres színházi közvetítések járultak hozzá, hogy az ország színházkedvelő közönsége olyan előadásokat lásson, amikre nem feltétlenül jutna el. Mindez a mindennapok részévé vált. A kultúra, a művészet és az információáramlás, a hírek, a műsoroknak köszönhetően egyszerűen bekerült az otthonokba. Szinte családtag lett. Megalakult a regionális televíziózás, a Szegedi és a Pécsi Körzeti Stúdió. Fogalmazhatunk akképpen, hogy a Magyar Televízió a ’70-es, 80’-as, 90-es években, az alkotói kiteljesedés tökéletes bázisa lett.
Pécsre kerülésemet az Irodalmi barangolás című műsornak köszönhettem, aminek Bükkösdi László, a Pécsi Körzeti Stúdió munkatársa volt a szerkesztője. A közös munka után ő javasolta a Stúdió vezetőjének, Békés Sándornak, hogy én kerüljek Wiedermann Károly után a vezetőrendezői pozícióba. Nagyon izgalmas évek voltak. Kiemelkedő alkotások születtek. Ilyen volt a „Ha a hazaszót hallom” című német nemzetiségi film is, amit Wolfart Jánossal készítettünk. A film díjat is nyert. Nagyon sokat tanultam az ott töltött időben is a szakmáról, stábmunkáról, a regionális gondolkodás fontosságáról, a lokalitásban található erőforrásokról. Többek között olyan kollégákkal dolgozhattam Pécsett, mint Gombár János, Hídvégi József, Hárságyi Margit, Sóvári Gizella és Dr. Jósfay György. Csak néhány név az alkotótársak közül. A helyi tudás bázisára épülő, a mesterségbeli tudással kiegészülő műsorkészítés szárnyakat adott az alkotóknak. Remek dolog volt így dolgozni.
Én akkor jöttem vissza Budapestre, amikor a Stúdió elkezdett részt venni a városi televízió kialakításában. Ez egyrészről fontos munka volt, ugyanakkor nagyon lefoglalta a vezetőség figyelmét. Eltolódtak a hangsúlyok és az erőforrás felhasználások. Úgy éreztem, hogy ez a terület már nem az enyém. Hiszen Pécs nekem az 5 tagozatú színházat jelentette, a nívós irodalmi, zenei és művészeti életet, a Jelenkor szerkesztőségét, a képzőművészet jeles mestereit, a Bábszínházat, a Pécsi Filharmonikusokat, az Egyetemeket. Olyan, nekem fontos embereket, mint Hallama Erzsébet, Csorba Győző és Takács Gyula. Művészeti alkotómunkát, sokszínű kulturális életet, mini tévéjátékokat, embereket, hitvallásokat, amelyeket az általunk készített dokumentumfilmekből ismerhettek meg a nézők. A teljesség igénye nélkül, munkatársam volt Téglásy Ferenc, Vitézy László és Erdőss Pál. Pécsett készült a német és a horvát nemzetiségi műsor, sőt több évtizedig a Magyar Televízió Sorstársak című rehabilitációs magazinműsora, amelynek újdonsága volt a téma mellett az is, hogy jeltolmácsok végig jelelték az adásokat. A modern televízózás és a regionális értékek együttese, alkotói műhelyként adott nekünk teret és megmutatkozási lehetőséget, amiben mi magunk alakíthattuk a közös munkát. A Stúdió új iránya azonban sokkal inkább a helyi, közéleti és politikai vonal erősödését jelentette. Ez teljesen másfajta műsorkészítést igényelt a korábbiakhoz képest.
A regionális stúdiók 1976-os létrehozása bizonyos értelemben a demokratizálódás folyamatát jelentette, egyfajta decentralizálást, ami sokak szerint nagyon jót tett. Amikor 2011-ben, 35 évnyi működés után az addigi formájában megszüntették a Stúdiókat, az a politikai centralizációs törekvések fokmérője lett. Mindezzel együtt, ez a több, mint 3 évtized megkérdőjelezhetetlenül a Magyar Televízió működésének kiemelt korszakává vált.
A műsorkészítés technológiai és tartalmi értelemben is, komoly változásokon ment keresztül az elmúlt 10 évben. Ehhez képest annak a bizonyos „hőskornak” mik voltak az erősségei?
Az egyik legnagyobb különbség az volt, hogy abban az időben a Magyar Televízió egyedüli műsorkészítő volt. Olyan komplex műsorrenddel, amely menet közben alakult ki. Mindaz, amit csináltunk, „elsőkézből” került a nézőkhöz. A szórakoztatás és a szórakoztatva tanítás volt a hangsúlyos. A hírműsorok és a hírháttérrel foglalkozó adások a teljes műsoridő körülbelül 15-20 %-át tették ki. A kultúra közvetítése, a művészet, a verses és irodalmi műsorok, a tévéjátékok, a komolyzenei koncertek, könnyűzenei produkciók, az Iskolatévé adásai, később a közéleti témákat feldolgozó élő műsorok is, mind-mind a minőségi szabadidő eltöltését szolgálták. Olyan több részes tévéfilmek születtek, mint a Rózsa Sándor és a Fekete város. Tematikus szerkesztőségek voltak, amelyek egy-egy terület műsorkészítéséért feleltek. Emellett az is kétségtelen előnyt jelentett a produkciók megvalósításában, hogy nem 24 órás műsorszolgáltatás volt. Ez az alkotók részéről azt jelentette, hogy volt idő a produkciók megtervezésére, átgondolására, előkészítésére. Nem feszített senkit, sem döntéshozót, sem alkotót, sem a megvalósításban közreműködő stábot az, hogy a mennyiségi műsorkészítés kielégítésére fókuszáljon. Ugyanakkor maga a műsoridő volt a legértékesebb. A képernyőre kerülésnek egyfajta rangja volt, ami miatt mindenki a minőségi műsorkészítésre törekedett. Ezzel szemben ma a műsorfolyam gyakorlatilag egyáltalán nem áll le. Ezért is van szükség folyamatosan ismétlésekre is, mert képtelenség ennyi tartalmat hosszú távon biztosítani. Mindennek köszönhetően, megváltoztak a nézői igények is. A műsorgyártás pedig sok esetben külső produkciós irodákhoz kerül, és a kész tartalmat veszi meg a Televízió.
A változások azt is jelentik, hogy a jövő műsorgyártóit nem csak az aktuális technikahasználat értelmében kell másként tanítani. Oktatsz a Szegedi Tudományegyetem, Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékén. Miben más a következő média korszak nemzedéke. A mai kor mesterségbeli tudást átadó szakembereinek, milyen eszközökre van szüksége a sikeres képzéshez?
Szeretek tanítani. Élvezem a fiatalokkal való közös munkát. Az kétségtelen tény, hogy nagy kihívás az érdeklődésük megnyerése és a figyelmük fenntartása. Nem kíváncsiak a nosztalgiázásra, a sztorizásra. Már csak azért sem, mert a mai igények és elvárások mentén, semmit sem lehet ugyan úgy csinálni, mint amikor mi tanultuk és műveltük a szakmát aktív alkotóként. Amit viszont meg lehet tanítani nekik, és meg is kell mutatni a következő generációnak az, hogy hogyan kell a változásokat elfogadni, azokkal együtt haladni és profitálni belőle. Miként lehet erőforrásként kezelni az innovációt, a technikát, a tehetség megmutatására. Mi kell az „alkotói én” kiteljesítéséhez. Ami jó, hogy a fiataloknak igényük van a folyamatos párbeszédre. Aminek során a minőségi filmkészítés a hangsúly, amibe a szakmai morál is beletartozik. Valós dilemma a mai pályakezdők számára a műfaj választás is. A hírkészítés, a politikai és közéleti műsor, a kereskedelmi televíziózás, vagy a szabadabb alkotói munkát megengedő, azonban kétségtelenül kevésbé rentábilis, ugyanakkor az önmegvalósításra is teret adó filmkészítésben képzeli el a jövőjét. Jó érzés látni őket, ahogy bontogatják a szárnyaikat. Tanítványom volt például Rábai Balázs, Veiszer Alinda, és Demeter Éva, a Szolnoki Filmfesztivál fesztiváligazgatója, aki nálam írta a szakdolgozatát. Hirtelen ők jutnak eszembe, de természetesen ennél jóval hosszabb a sor.
Szerencsés vagyok a pályámat illetően. Nagyon sok minden belefért az elmúlt évtizedekbe. Van mit átadni a tudásra vágyóknak. Az is örömmel tölt el, hogy a Szabadság tér 17. című könyv megírásán túl, a minőségi filmkészítésre is lehetőségem van. Többek között portréfilmeket csinálok a Magyar Művészeti Akadémia számára. Ma is tevékeny alkotó maradhattam.
Mi inspirálta a könyv megszületését?
2007-ben írtam meg. A rendszerváltást követően a közszolgálati televízió valóságos kereszttűzbe került. Jöttek a kereskedelmi televíziók, az internet fejlődése is tartogatott kihívásokat, hiszen a tartalomgyártásnak és a műsorkészítésnek új távlatai nyíltak. A Magyar Televízió már korántsem azt jelentette, amit korábban. 1996-tól az első médiatörvény is jócskán átrendezte a sorokat. Nem volt a magyar televíziózás történetét átölelő és feldolgozó mű, ami hitelesen be tudta volna mutatni a magyar kultúrtörténet egy nagyon fontos elemét. Szerkesztőségről-szerkesztőségre járva dolgoztam fel az ott folyó munkát. A könyv nagy értéke, hogy olyan képek, olyan műsor és stábfotók kerülhettek bele, amelyek ma már szinte sehol nem láthatók.
Ebbe a kultúrtörténetbe többek között beletartoztak a Zahora Mária – Hajdufy Miklós alkotópáros történelmi tévéjátékai. Kiemelkedő jelentőségűek voltak a maguk nemében, a XX. századi társadalmi életre vonatkozó áthallásnak köszönhetően is. A Vers mindenkinek című műsorban olyan költők versei szólaltak meg kiváló színészek tolmácsolásában, mint Weöres Sándor és Pilinszky János. Szociológiai vonatkozásokat is érintő műsorok, életkérdéseket feszegető, tabunak számító témákat felvillantó műsorok is születhettek a rendszerváltást követően. Említhetném az avantgárd folyóiratnak számító Mozgóvilág szerkesztőségről szóló sorozatot. A Farkas Katalin és Radó Gyula által készített, évekig tartó műsort sem hagyhatom ki, ami fiatal költőket mutatott be. A Tájkép című első környezetvédelmi magazinról sem feledkezhetünk meg, amit én kezdeményeztem. Csak néhány adalék a teljes listából. Úgy éreztem, hogy össze kell foglalni azt a hatalmas munkát és értékteremtést, ami ezekben az évtizedekben született. Meg kell őrizni és be kell mutatni az utókornak. A XX. század második felének a történetéből nem lehet kihagyni a Magyar Televízió létrehozását, fejlődését és fénykorát. Az újkori történelem, a társadalom és a kultúra változásai nyomon követhetők a műsorok által. A riport és dokumentumfilmek is megőrizték. Sőt a heti és napi közéleti műsoroknak köszönhetően, a politikai és társadalmi folyamatok és változások is dokumentálhatók. Valójában hihetetlen érték jött létre, és ennek jelentős része az archívumnak köszönhetőn fenn is maradt.
A magyar televíziótörténet kiemelkedő alakjának, Zsurzs Évának is emléket állítottál a róla szóló könyvvel, amelyet Zsurzs Katival, Éva lányával együtt írtál meg.
A Színművészeti Főiskolán amikor diplomáztam, Makk Károly volt az osztályfőnököm, a gyakorlatot pedig Zsurzs Évától tanultam. Így mondhatom, hogy a pályám indulásától a mesteremnek tekinthettem a meghatározó tehetségű rendezőt. Nem is volt kérdés a számomra, hogy az életművét be kell mutatnom egy róla szóló könyvben, ami egyben családtörténet, személyes visszaemlékezés, dokumentumok, fotók együttese.
Nem csak a Szabadság tér 17. és Zsurzs, A tévéjáték-rendező című kötetek fűződnek a nevedhez. Más formában is igyekszel megörökíteni a műsorkészítőket. A Televíziós Művészek Társasága weboldalán található az Arcélek gyűjtemény, amely számos munkatársat mutat be lexikális jelleggel.
Haladunk, de még koránt sem teljes a sor. Ez meglehetősen nagy munka, ami csak elektronikus formában van meg. Reményteli tárgyalások folynak a Széchenyi Könyvtárral, hogy amennyiben DVD-n meg tudjuk jelentetni, akkor az anyag náluk megtalálható lesz, és elérhető marad. Egy interjúkötet is készül, amely 55 interjút foglal majd magába. Ezen a könyvön is dolgozom. Ami még foglalkoztat, azt pedig már filmen szeretném megvalósítani. Egy képzőművész portrét és a Magyar Televízió történetének filmes változatát.
Csaba Beatrix
Köszönjük a képeket Babiczky Lászlónak.
