Gyerekkorom talán első traumatikus élménye -amire már stabilan emlékszem-, a moziban ért. Lehettem vagy 7 év körüli, és a halállal volt kapcsolatos…
Bármennyit alakultam azóta a nézőpontjaimban az elmúlt több évtized alatt, ezt a tényezőt máig nehéz elfogadnom. Ahogy azzal a „valós életben” sem ritka ténnyel szintúgy nem tudok mit kezdeni, miszerint: „Az az igazság, hogy NINCS (teljes) igazság!” A fent említett (első) traumát Molnár Ferenc -egyébként remekművéből- készült film okozta. A Pál utcai fiúkat néztük meg.
https://hu.wikipedia.org/wiki/A_P%C3%A1l_utcai_fi%C3%BAk_(film,_1969)
Zokogva jöttem ki a moziból, és órákig vigasztalhatatlan voltam. Csak úgy folytak a könnyeim. Nem egyszerűen azért, mert Nemecsek Ernő gyermekként távozott az emberi létből. Mit sem tudtam akkor ennek jelentőségéről! Azért sírtam oly heves szomorúsággal, mert Nemecsek Ernő egy Hős volt. Akit mindenki csak „bántott”, kihasznált, sőt „felhasznált” a saját érdekei, személyes céljai szerinti formákban. Kivéve persze Boka Jánost, aki tényleg barátként szerette Nemecsek Ernőt. Aki hitt a törékeny fiú jellemében, éppen ezért vitte magával a „nagy küldetésre” a Fűvészkertbe.
A Hősök pedig az én értékrendemben nem halnak meg. Ezt már kisgyermekként is a zsigereimben éreztem. Még nem tudtam az elmém szintjén megfogalmazni, de minden porcikámmal azt éreztem, hogy a film késztői becsaptak engem. Vagy nem is a film készítői ferdítették el a Hősök sztoriját, és mégis van úgy, hogy a Jó Fiúk meghalnak?
Mi a kíméletlen igazság?
Aztán ahogy évekig elmélkedtem Nemecsek Ernő életén és számomra érthetetlen halálán, ráeszméltem, hogy a filmek valójában -és leginkább- „csak bemutatják” a kegyetlen és gyakran oly szomorú valóságot. És a „jók” nem csak, hogy meghalhatnak, hanem számos esetben korábban halnak bele az éltükbe mint azok, akik rendre bántják, megalázzák, kihasználják, kisemmizik őket.
Így történhet meg -a filmben éppúgy, mint a valóságos életben is-, hogy a szelíd, ártatlan jósággal való visszaélés és annak minden tragikus következménye, a maga periodikusan visszatérő egyszerűségében, és legfőképpen akadálytalanul szedi a „jók közül” az áldozatait.
Szinte a megvilágosodás erejével ismertem hát fel, hogy csakis azért vált áldozattá az amúgy is gyenge fizikumú törékeny gyermek, mert Nemecsek Ernő jó fiú volt. A végtelenségig az! Nem, nem volt olyan nagyszerű, mint Boka János. Nem volt olyan pofátlan, mint a golyókat einstandoló Pásztor fiúk. És nem volt olyan félelmetesnek tűnő vezéralak sem, mint Áts Feri. Nemecsek csupán a meg-, és elítélt, (talán rosszul ismert) „nemecsek” volt. Így, csupa kisbetűvel…
Akkor mégis hogyan történhetett meg, hogy Nemecsek Ernőnek kellett „kifizetnie” a számlát mindenért?
Nemecsek Ernő HŐS volt az én értékrendem szerint, a gyermeki „ész”, az Érzelmi Én számára pedig a Hősök nem szoktak meghalni. Ez annyira abszurd. Sőt, egyenesen lehetetlen és legfőképpen roppant igazságtalan fordulat!
Annál is inkább, mert a büntetésből csupa kisbetűs „nemecsek” elhivatottan küzdött a grundért. Mindent vállalt. Még az épségét, az „életét” is kockára téve azért, hogy a vörösingesektől megtudja, mi a terv? Ő mindent, de mindent megtett. És mi lett az eredménye? Meghalt. Hol van ebben az „igazság”?
Pont ő hal meg, aki HŐS volt? Aki „eldöntötte a csata sorsát” azáltal,ahogy lázas kábultságban rázuhant az ellen vezérére, leterítve a „nagy félelmetest”, az Áts Ferit. És én semmit sem tudtam kezdeni kicsi gyermekként ezzel az egésszel, és bevallom, most sem tudom az igazi választ a kérdésre. Akkor sem, ha azóta -az első filmes- élmény óta bizony sok-sok évtized telt el. Pedig mára már a legkülönbözőbb tapasztalásokkal „felvérteződve” szemlélem az élet várt, és egyáltalán nem várt fordulatait.
Így ott a messzi múltban, 7 évesen, megérintődve ezzel a nem csekély súlyú életkérdéssel, csak sírtam és sírtam. Mert őszintén sajnáltam Nemecsek Ernőt. Rémesen igazságtalannak tartottam az egészet! És az az igazság, -a teljes igazság-, hogy az Érzelmi Énemben most is félelmetesen igazságtalannak érzem a sors ilyentén való alakulását! Bár ennyi idősen, az Élet sajátosságairól évtizedekkel több tudással és tapasztalattal rendelkezve belátom, hogy ez kicsit gyerekes viselkedésnek tűnhet egyesek szemében.
Nemecsek visszanéz, és NEM hal meg!
Így akartam dönteni. Ezért magamban a mai napig írok át történeteket. Mert igazságtalannak tartom őket. Nem csak a kis Nemecsek sorsát formáltam át. Rómeó és Julia éppen úgy ott van a listámon, mint ahogy Anna Karenina is az átírt történetek közé került. Tosca is jobb sorsot érdemel nálam. Sőt Rigolettó Gildája sem végzi az én verziómban rútul leszúrva, majd haldokolva betuszkolva egy zsákba, amit éppen édesapja bont ki bosszútól szomjasan. Nem is sejtve, hogy egy pillanattal később, feltárván az el sem képzelt rettenetet, rászakadjon a végzet valósága. Maga alá temetve az apa minden haragját. Az én történetemben megmenekül Aida, és Radamesszel boldog életet él, hogy csak néhányat említsek az „átírtak” közül. Ugyan ezen okból nagyon sokszor írtam át „tovább küldős leveleket” is, mert nem tetszenek! Szívből utálom, amikor bármivel megfenyegetnek. Utálom, amikor azért kell mások elvárásai szerint valamit megtenni, hogy „ne büntessenek meg”, amennyiben nem teljesítem mások kívánságát, utasításait!
Mérhetetlenül utálom, amikor azt közvetítik felém, hogy ha nem teszek meg dolgokat, vagy ha megteszek dolgokat, akkor „nemecsek” -ké válok, és a „nemecsekségbe” bele illik halni!
Én élni szeretek. Sőt a magam értékrendje szerint szeretek élni. Olyan világban szeretnék élni az „itt és mostban”, a saját életidőmben feltétlenül, amelyben senkinek nem kell belehalnia a becsületességbe, az elkötelezettségbe, az odaadásba.
Ahogy abbéli hitébe se kelljen senkinek belehalnia, miszerint ő maga tehet valamit a „grund” védelmében. És egyáltalán, miért lehet azt bárkitől elvenni? A teret, ami a közös időt jelenti?
Mert igen, van egy magasabb rendű üzenete a történetnek. Az, hogy az emberek csak harcban tudnak gondolkodni! Mert mindegyik oldal a MAGÁÉNAK akarja tudni a dolgokat. Enyém, vagy a tied! Gyere, csapjunk össze, harcoljunk meg érte!
A miénk, a közösen, az okosan megosztva, az együtt használva, az még nem természetes. Alapvetésként, széleskörűen alkalmazva még koránt sem létezik.
Pedig milyen zseniálisan mutatja meg Molnár Ferenc az életet. A maga alkotói szabadságával élve, egyben kimondva az egyébként kimondhatatlant, miszerint „Az az igazság, hogy nincs teljes igazság”. És nem, egyáltalán nem vagyunk „egyformák”, azaz nem azonos esélyekkel indulunk és élünk. Nem azonos értékű a megítéltetésünk mindenki szemében.
Mert bár látszólag az igazság létezik, és Nemecsek Ernő az életével talán példát mutat nekünk, -beláthatóvá téve-, milyen botor, és gyermeki dolog is ez az egész. A háttérben, a „sorok között” mégis ott lapul, kimondatlanul ott dereng az egyenlőtlenség árnyéka.
Az előtérben a mundér becsülete megvédetik, igazság is szolgáltatik, hiszen nem lesz a vörösingeseké a Grund.
De a „véres valóság” az, hogy a Grund senkié sem lett. Mert Grund sem lesz immár, hiszen jön a tervező, és harc lehetősége nélkül einstandol. Elveszi a felnőttek számára másképpen értékes területet. Ám ekkor felmerül a kérdés.
Az IGAZI kérdés! Miért halt ebbe bele Nemecsek Ernő?
Mert így a semmiért adta oda az életét. Nem, nem tudatosan. Csak banális módon megfázott abban a hideg vízben, amibe kénytelen kelletlen, az ÜGYÉRT kétszer is megmerítkezett. Egyszer önként, másodszorra pedig büntetésből!
De végtére is mégiscsak az Ügybe halt bele. És mindenki egy kicsit! Mert hiába javították ki a nevét a „nagykönyvben”. Hiába lett Ő egyszerre „nemecsek a nem is áruló”. Ezáltal újra NEMECSEK ERNŐ, teljes joggal. Így nagybetűsen. Az Áts Ferit is ledönteni képes, ezzel a csatát megnyerő Hős Nemecsek!
Hiszen mindez egyetlen pillanat alatt hiábavalóvá vált a fizikumában gyenge, ezért őt könnyedén legyőző halál által. Mert rajta, az életén, a szülei életén, -akik visszavonhatatlanul és végérvényesen elveszítették a gyermeküket-, mindez már egy jottányit sem segít! Nem adja vissza az életet.
Vajon hány, és hány „nemecsek” van még, akik feláldozták, vagy éppen most áldozzák fel az életüket „ügyekért”. Így, vagy úgy eldöntve ezzel ma is „csatákat”! A Grund története ma sem alakul másképpen. Most is a „nevető harmadik” dörzsöli izzadt tenyerét.
De ha a mai „nemecsekek” visszanéznek a Molnár Ferenc által oly megható őszinteséggel megírt történetre, akkor ők maguk is beláthatják, hogy NEM kell meghalniuk! Egyáltalán nem szükségszerű végkimenet a haláluk, ami végtére is senkin sem segített. És akkor nem kell vizesre sírnia senkinek a takarót.
„Nemecsek Ernő” élni fog…
És a Grund helyett keres inkább egy üres focitermet magának. Vagy valami mást. Valamit, ami HELYETTESÍTENI tudja a Grundot. Valamiképpen pótolni azt. Mert a Grund szimbólum ma is. Ahogy Nemcsek Ernő is az. Mindannyian tudjuk ezt.
Jó lenne hát, ha a „nemecsekek” is tudnának erről, és meg tudnák védeni magukat, vagy valakik képesek lennének megvédeni őket. A jelennek, és az utókornak is megőrizve a tiszta szívű ártatlanokat, akik naiv őszinteséggel áldoznák fel önnön magukat a SEMMI oltárán szívbéli ügyeikért!!!
Amikor pedig a „Nemecsekségre” megtaláljuk a válaszokat, kezdhetünk gondolkodni a Bokaság történetén. Mert az is egy nagy közös gondolkodni való. Egy másik életkérdés…
Csaba Beatrix
Első megjelenés 40plusz
