Édesapám mesélte, hogy Tornaszentjakabról elment az orvos, a tanító, a pap, lassan elfogy a falu is. Itt hiányzik mindenféle állami alapellátás, nincs biztos megélhetés, a megüresedő házakat pedig szlovák családok mentik meg az enyészettől. A község ma még létezik, de a jövője néhány ember makacsságán és szeretetén múlik. Ezek a tények nem csupán egyetlen településre igazak, de a mi történetünk ezúttal Tornaszentjakabról szól, hogy lássuk milyen a lassú kihalás és a megújulás határán egyensúlyozó csereháti falu megmentésének esélye.
Tornaszentjakab
Tornaszentjakab – röviden Jakab – még csereháti mércével mérve is az Isten háta mögött van. Távol esik a Hernád- és a Bódva-völgy nagyobb településeitől, a tömegközlekedés említésre sem méltó, Miskolc busszal három és fél óra, a közelebb fekvő Kassa csak autóval érhető el.
Nincs még egy hely a világon, amihez annyira kötődőm és amit annyira szeretek, mint Tornaszentjakabot, édesapám szülőfaluját. Amikor a debrétei tetőről megpillantom a völgyben megbúvó piros tetős parasztházakat, a dombon trónoló románkori templomot, a Kárpátok ezüstös vonulatait és Szádellői-völgy mély, karszt-szakadékát, emlékek, érzések, illatok ezrei öntenek el egyszerre. Érzem a számban nagymamám édes, sűrű szilvalekvárját, a jéghideg templomban a mise alatt elfagyott lábujjaimat, nagyapám téli, fanyar füstszagát, hallom az éppen tojni készülő tyúk kotkodálását, és a frissen száradt széna roppanását, amikor a csűr gerendájáról beleugrom. Mindez már csak az emlékeimben él, a mai valóság azonban gyökeresen más, amitől elfacsarodik a szívem.
A falu csupán ötven kilométerre van Szikszótól, de az út minősége minősíthetetlen, nem lehet száguldozni a keskeny kanyargós „szerpentineken”. Ahogy a reggeli fagyban az ezüstös dértakaróba burkolózott szántóföldek mellett haladunk, csendesen beszélgetünk apával. Az elvándorlás több, mint egy évszázada tart. Az ő korosztályából tíz gyerekből egy maradt a faluban. A kétezres évek elején úgy tűnt, Jakab is teljesen elnéptelenedik, mint Debréte.
„Miért maradtam volna? Amikor a kohászatban elkezdtem dolgozni, tizennégy forint volt az órabérem. Nagyapád az erdészetnél húsz év munkaviszony után kilenc és fél forintot keresett. Abból a pár hektár földből, ami az övéké volt nem lehetett megélni.” mesélte édesapám.
Soha nem akartál visszatérni?
A rendszerváltás után nem volt tőkénk, hogy gépesítsük a gazdaságot. Ahogy nagyapádék gazdálkodtak, még ha vettünk is volna földet a kárpótlási jegyekből, nem tudtunk volna értéket termelni.
Antal-major
A majorság ura…
Az első utunk nem a faluba, hanem a határban fekvő Antal-majorba vezet, ahol Bodolai István vár ránk. István mára 400 hektáron folytat ökogazdálkodást, ahol minden folyamat szorosan összefügg. A cél nem az alapanyag eladása, hanem a minél magasabb feldolgozottság. A gazdaság több lábon áll, a mezőgazdasági termelés mellett saját fűrészüzemben hasznosítják a kitermelt fát, a régi kúria szálláshelyként fogadja a pihenni vágyókat, akiknek több turisztikai programot is kínálnak. István több mint húsz alkalmazottat foglalkoztat, ezzel pedig nagyobb munkaadóvá vált, mint maga a jakabi önkormányzat.
Az apró irodában papírkupacok egymás hegyén-hátán, a sarokban két pár sáros gumicsizma várakozik, fölöttük egy szarvastrófeán méregzöld télikabát lóg. A falon a Soproni Egyetem által kiállított díszes diploma sarkából, egy lány tablóképe néz vissza rám.
István, te miért maradtál Jakabon?
Ezt kaptam a családomtól, ők vetették el bennem a gazdálkodás iránti szeretet magvait. Tizenöt hektáron gazdálkodtak, itt nem volt TSZ, mint máshol, mindig volt disznó, nyolc-tíz szarvasmarha. Ebből jól meg lehetett élni, édesapám fizetése a tanácsnál már csak bónusz volt. Másrészt gyerekkoromtól kezdve a természet érdekelt a legjobban: fű, fa, bokor, gombászás, vadászat. Erdész szerettem volna lenni, így lettem végül erdőmérnök. A rendszerváltás után mi termőföldet vettünk a kárpótlási jegyekből. Nagyapámék látták benne a lehetőséget, én pedig rendelkeztem a tudással, ami a sikerhez kellett. Kezdetben a gazdálkodás mellett az Aggteleki Nemzeti Parknál dolgoztam vagyonkezelési osztályvezetőként. Valójában kétlaki vagyok, nem is tudom, hol van az otthon. Húsz évvel ezelőtt döntenünk kellett a gyerekek miatt. Aggteleken volt olyan iskola, ahová el mertem engedni a gyerekemet, oda költöztünk.
A taníttatás a legnagyobb probléma a térségben?
Idejön egy fiatal pár, tenni szeretnének a környékért, élvezni a vidéki élet előnyeit, de elvérzik az egész a gyerekek taníttatásán. Ha színvonalasabb oktatást szeretnének nekik, megy a küzdelem, a mindennapos fuvarozás. Ez ledarálja az embert. Belefáradnak és elköltöznek Budapestre vagy más nagyvárosba.
Ez ördögi körnek tűnik…
Azok a térségek, amelyek távolabb vannak a régiós központoktól, rettentő módon leépültek. Szerintem a magyar területfejlesztési politika a vétkes. Az alapinfrastruktúrát hagyták teljesen lerobbanni. Tudok olyan helyiekről, akik inkább a Szepsiben lévő magyar iskolába viszik a gyereket. A kolléganőm fogorvoshoz Szlovákiába jár, egyszerűbb, mint a döcögő állami ellátást igénybe venni. Akkor inkább elmegy Szepsibe, ahol gyorsan, európai színvonalon megcsinálják a fogát. Az marad a magyar rendszerben, aki nem engedheti meg magának a magánellátást.
Járnak át a faluból Szlovákiába dolgozni?
Vannak egy páran. A Kassai-medencében sok a munkalehetőség, és amióta megcsinálták az utat, a közlekedés is gyorsabb. Tudok olyan cégeket, amelyek külön buszokkal szervezik meg a munkavállalók bejárását. Újra egyesül, amit Trianon elválasztott. A szlovák nyelv ismerete sem feltétlenül kell a munkavállaláshoz, mivel a határmenti falvakat 95 százalékban magyarok lakják. Nagy az integráló ereje a közösségüknek.
Mit gondolsz a helyi vállalkozások lehetőségeiről?
A legnagyobb akadály, hogy nem találok középvezető kaliberű embert. Nekem kell megszerveznem minden hasznos, pénztermelő tevékenységet. A tűzifa terítése például komoly logisztika. Akik képesek lennének átvenni tőlem, már elmentek. A turizmusban az alap-infrastruktúra fejlesztés nem elég, kellenek programok is. Az viszont munkaerő-intenzív, de egyszerűen nincs rá ember. Kétkezi munkás, az akad bőven.
A mozdulatlanságba fagyott falu
Az utcákon egy lélekkel sem találkozunk, ami nem csoda a kemény fagyban. Jakab – akárcsak az emlékeimben – rendezett és tiszta. A portákról tisztes szegénység sugárzik. Több udvaron bicikli hever mozdulatlanságba fagyva. Nem hiszek a szememnek, amikor meglátom, hogy Burinda Árpád bácsiék háza helyén egy félkész épület áll. Ha az emlékeim nem csalnak, huszonöt-harminc éve nem építkeztek a faluban. Szlovákok építik, jegyzi meg apa. Amíg felérünk a falu végére, nagyszüleim üresen álló házáig, összesen tíz portát számolunk össze, amit szlovákok vettek meg. A nagyiék háza iránt is érdeklődtek évekkel ezelőtt.
A látogatásunk következő állomása Kati néniék háza. A mobilposta éppen leparkol a ház előtt, a kerítésen ott lóg a tábla: A posta házhoz megy. Béla bácsi beinvitál minket. Kati néni az itt maradottak egyike. Kötetlenül beszélgetünk családról, munkáról, hétköznapokról.
Szerettünk itt lakni, hiszen mindkettőnknek ezen a vidéken vannak a gyökerei. Ide kötött minket a munkánk is. De a gyerekek már évekkel ezelőtt elmentek, először az iskola miatt, utána pedig nem jöttek vissza, mert itt nincs munka, pedig a fiam szívesen maradt volna. Most már mi is szeretnénk elköltözni, hogy a közelükben legyünk. Sajnos a ház árából máshol nem tudunk hasonlót venni, ezért maradunk, és igyekszünk gyakran meglátogatni őket – mondja, majd elmosolyodik.
Nemcsak a „szlovák ház” lett több a faluban, hanem az üresen álló, felújított épület is. Az örökösök nem akarnak megválni a gyökereiktől – olyan, mint egy skanzen.
Küzdelem a közösségért
Kondásné Galkó Mónikánál, a polgármester asszonynál tett látogatásunk nem kevésbé tanulságos. Szívmelengető gondoskodással tekint a falura, ami a családi otthona is és a százhetven helyi lakosért minden tőle telhetőt megtesz. Csillogó szemmel sorolja a közösségi programokat: az anyák napját, a gyerek- és a falunapot és a Mikulás-ünnepséget. „Sok gyerek van a faluban, negyvenkilencen, hatan szlovákok.” – mondja.
A régi vendégház ablakában láttam gyerekrajzokat és egy táblát: Jelenlét Pont.
A Máltai Szeretetszolgálat programja. Nincs velük sok kapcsolatom. Jár hetente egyszer mozgásfejlesztő, az időseknek egyszer szerveztek teadélutánt, de nem tudom mennyire van a programokra kereslet. Akadnak olyanok, akik nem értékelik ezeket a lehetőségeket.
Vannak a fejlesztést segítő tényezők?
A Magyar Faluprogram jó lenne, mert nekünk nem kerül semmibe. De az a gond, hogy évente csak egy pályázatot lehet beadni. Most játszótérre nyertünk pénzt, pedig nem az lett volna a prioritás. Évek óta hiába pályázok gépparkfejlesztésre. Nem mindig értjük, hogy milyen szempontok alapján ítélik oda a pályázati forrásokat. A kis falvak egymással küzdenek azért a kevés pénzért.
Hoznak a szlovákok bármiféle változást a faluba?
Itt laknak, de Szlovákiában dolgoznak, a gyerekeik is oda járnak iskolába. Akadnak köztük öntörvényűek, ami nehézzé teheti az együttélést. Az egyik például olyan tetőt csináltatott a házára, ami nem illik az utcaképbe, a falu főépítésze ezért vissza is bontatja. Ha megkérdezte volna előtte, most nem lenne baj. Ami pozitív, a szlovák kereslet felveri a házak árát, a szomszédos Debrétén állítólag egy felújított parasztházat 36 millióért adtak el nemrégiben.
A hivatalt elhagyva asszonyok tömegébe botlom: a Zsidó Hitközség ingyen ebédjére várnak. De a hó miatt késik az étel, így többen hazaindulnak, hogy egy óra múlva visszagyalogoljanak. Szóba elegyedek egy negyvenes asszonnyal, egy darabon egyfelé visz az utunk. Arról faggatom, hogy milyen itt az élet, szeret-e Jakabon lakni, mik a legnagyobb nehézségek?
Én csak ide jöttem férjhez. Tervezzük is, hogy elköltözünk, Szilason és Edelényben nézünk házat. A lányom már Edelénybe jár gimnáziumba. Ma reggel például a hóhelyzet miatt nem tudott bejönni a busz a faluba, így itthon kellett maradnia. Én most gyesen vagyok, de később így hogyan járjak el bárhová is dolgozni? Remélem, hamarosan találunk új otthont.
Azt gondoltam, hogy a második nap végére kirajzolódik valamilyen jövőkép előttem, de nem így lett. Mi történik, ha Bodolai István nem csinálja tovább és a lányai nem költöznek vissza? Mi lesz, ha Mónika elengedi a falu kezét? Ki jön helyettük? Az, hogy Jakab még létezik, nem az uniós milliókon vagy a területfejlesztési politikán múlik, hanem egy-két ember makacs kitartásán, és azon a mélységes szereteten, amit a falu és az itt élők iránt éreznek. Ki tudja, meddig bírják még erővel…
Magron-Juhász Rita
mentor Csaba Beatrix
Kiemelt kép és Tornaszentjakab fotók: Magron-Juhász Rita
