Egy vígjáték akkor jó, ha „patikamérlegen” van kiszámolva minden pillanat. A Centrál Színház nem hagyja a véletlenre ennek az esélyét, hiszen ismét egy Woody Allen-ősbemutatóval vonzza a közönséget a színházba. A Dupla vagy semmi vígjáték azért is különleges, mert valójában két egymástól független egyfelvonásosból hozott létre Puskás Dávid rendező – váratlan duplacsavarral – egy egész estés előadást, ami a Woody Allen-rajongók számára garantált szórakozást jelent. Azoknak is jó szívvel ajánlható a darab, akik még nem ismerik a világsikereket halmozó író sajátos humorát, ami nemcsak nagyon „amerikai”, sőt jellegzetesen New York-i, hanem rém egyszerűen „csak megmutatja” a mindennapi életben bárhol, bármikor, szinte bárkivel előforduló élethelyzeteket. Teszi ezt a helyzetkomikumok mellett a jól megírt karakterek segítségével, a Centrál Színház pedig mindezt megfűszerezi azzal, hogy olyan színészek játszanak az előadásban, akik nagyágyúnak számítanak a vígjátékok terén. Hajdu Steve, Hevér Gábor és Magyar Attila ugyanis garancia lehet a nézők számára, ha a humor profi módon történő megjelenítéséről van szó. Ugyanakkor Parti Nóra, Hermányi Mariann és Pálfi Kata nélkül nem lenne teljes a kép. Nemcsak azért, mert Woody Allen számára a világ elképzelhetetlen lenne kapcsolati bonyodalmak nélkül – hiszen a férfiak világa mégiscsak a nők körül forog -, hanem azért is, mert mindhárom színésznő teljes mellbedobással a férfiak méltó partnere az előadásban.

Dupla vagy semmi: Hajdu Steve, Hevér Gábor, Magyar Attila
Hajdu Steve először játszik a Centrál Színházban, erről az új élményről is kérdeztük.
Van-e valamilyen elvárás a nézők részéről, ha Woody Allen darabra ülnek be?
Azt gondolom, hogy a mostani generáció kognitív tudatában benne van, hogy mit jelent Woody Allen, mi az ő sajátossága. Igaz ez a fiatalokra is, mert szinte biztos, hogy a szüleiktől vagy a nagyszüleiktől ismerik a „Woody Allen jelenséget”. Lehet, hogy nem pontosan tudják azonosítani, hogy mi az, de képesek felismerni. Woody Allen egyszerűen benne van a köztudatban, ezért az emberek tudják, hogy mire ülnek be, mit várnak a szerzőtől.
A darab az íróhoz méltóan egy különleges helyzetből indít, bár a lényeg Woody Allen módra mindig csak a végén derül ki, azonban maguk a karakterek ezúttal mintha többet jelentenének, mint más darabjaiban. Ezt a színészek hogyan élik meg a színpadon?
Mindig van bennünk egy kép arról, hogy milyen legyen, amikor elkészül az előadás. Maga a vezérfonal, a szöveg, a rendezői elképzelés és a színészek összmunkája alakítja ki a megvalósítást a hathetes próbaidőszak folyamán. Ez egy izgalmas munka. Annál is inkább, mert itt két egyfelvonásosból illesztette össze az előadást Puskás Dávid, aki nemcsak rendezte, de ő maga fordította is a szöveget, és álmodta meg a darabot abban a formában, ahogy az a nézők elé kerül. Ugyanis a két egyébként önálló részt az egyik szereplőn, – a Szécsi Bence által megformált – darabbeli írón keresztül kapcsolta össze, aki egyfajta hídként vezeti át az egyik részből a másikba a nézőket. Egy nagyon attraktív, gyors átállással, a nézők szeme láttára alakul át a színpad is az új helyszínné, és úgy véljük, ez is hozzátesz az előadás élményéhez. A két, egyébként különálló részt egy előadásba összesűrítve, felhőtlen, sok nevetéssel teli estévé varázsolta a rendező.

Dupla vagy semmi: Hermányi Mariann, Patri Nóra, Pálfi Kata
Amikor elérkezik a nyilvános főpróba pillanata és először játszák közönség előtt a darabot, valójában akkor derül ki, hogy melyik poénra hogyan reagálnak a nézők. Formál ez még az előadáson a bemutató előtti pillanatban?
Egy kicsit igen, azonban a gyakorlat az, hogy körülbelül a tizedik előadásra „áll be” igazán a darab. A bemutatót követően valójában a közönség reakciói alakítják, „rendezik” tovább az előadást. Arra persze vigyáznunk kell, hogy az eredeti rendezői koncepciótól ne térjünk el a poénok kedvéért.
Steve ezzel az előadással debütál a Centrál Színházban, bekerülve egy olyan csapatba, akik már többször játszottak együtt, ismerik egymást. Milyen ez a közös munka?
Össze kell csiszolódni. Valóban kihívás mindenkinek, amikor egy új ember érkezik és áll be egy összeszokott közösségbe. Megkönnyítette a helyzetemet, hogy sokukat ismerem korábbról, játszottunk is már együtt más produkciókban. Magyar Attilával sok évtizedes barátság fűz össze, sokat szerepeltünk már együtt, Pálfi Katát és Hevér Gábort még a Színművészetiről ismerem, tehát ez nagy segítség volt a közös munkában. De vannak olyan alkotótársak, akikkel most találkoztam először, és ez mindig izgalmas. Sokat lehet tanulni egy ilyen helyzetben, figyelve a többiek munkáját és nagyon élveztem, ahogy épültek a szakmai kapcsolatok a színésztársakkal a próbafolyamat során. Ugyanis, amikor új ember érkezik, a befogadás folyamata a már ott lévők számára ugyanolyan „feladat”, mint az érkező beilleszkedése egy összeszokott csapatba. Ez korántsem megy magától értetődően. Nemcsak szakmailag, hanem emberileg is el kell tudni fogadtatni magunkat. Ráadásul a vígjátékoknak megvan az a tulajdonsága, hogy a szöveg mellett egy-egy rezdülésnek, szituációnak, egy mozdulatnak is jelentősége van abban, hogy létrejöjjön a poén, amin a közönség nevet, ez pedig csak egymásra figyelős összjáték esetén történik meg, ezért is fontos az elfogadottság a csapaton belül. Én a magam részéről igyekeztem a munkába való beilleszkedés mellett, az itt lévő közösségbe is mielőbb belesimulni. A tervek szerint jövő nyáron Szigligeten is játszani fogjuk az előadást, ott több napot töltünk együtt a színésztársakkal. Remélem, hogy sikerül majd a közös időnek köszönhetően még jobban megismerkedni a kollégákkal.

Puskás Dávid és Hajdu Steve
Milyen volt Puskás Dávid rendezővel dolgozni?
Nagyon jó élmény volt. Sokoldalú fiatal szakember, ír, fordít, rendez és egyben színészkolléga is. Nagyon szerethető, felkészült és rendkívül türelmes. Érdekes volt nézni, ahogy dolgozik. Azt is, hogy mennyire más „nyelvet beszélt” a korban hozzá közelebb lévő színészekkel. Ahogy a maga természetességében, nyitottan, egyszerűen beszélték meg a munka során a feladatokat. Az idősebb színészeknél mindig ott van a sok év során kialakult saját munkamódszer, egy másfajta rálátás. A szakmai tapasztalat mennyiségéből adódó, bizonyos értelemben vett rutinok megléte miatt, a rendezővel való munka is eltérő egy kicsit. A kommunikáció másként volt kreatív a kortársai szintjén, és érdekes volt ezt „kívülről” megfigyelni. A kétfajta megközelítés viszont nem ütötte egymást, hanem kiegészítette a közös munkát.
Gondolkodnak abban, hogy lesz folytatása a közös munkának más darabokban is?
Jelenleg erre az előadásra állapodtunk meg, de ez nem jelenti azt, hogy ne játszanék szívesen a színház más előadásaiban is, mert tényleg nagyon jól érzem magam a kollégák között. Húsz éve vagyok szabadúszó, így társulatnak régóta nem vagyok tagja, de mindig szívesen játszom jó előadásokban, remek kollégákkal, ami itt most megadatott. Reméljük, hogy a közönség is annyira fogja szeretni a Dupla vagy semmi előadást, mint amilyen örömmel mi játsszuk a darabot.
Csaba Beatrix
fotó forrás: Centrál Színház





