Szemtől szemben, egy élő legendával

Az élet megismételhetetlen pillanatait örökítette meg és tette egyedülálló módon láthatóvá. A magyar színház- és filmtörténet azon szereplőit, művészeit, alkotóit és alkotásaikat kapta lencsevégre, melyek ma már valósággal kor-dokumentumai a magyar kultúra történetének. Képei mozdulatlanságba merevedve mutatják be a pillanat művészetét. Különleges látásmódja védjegyévé vált, szinte megelevenednek fotói szereplői.  Képeit nézve  halljuk az ismert művész hangját, szinte látjuk a mozdulat folytatását, amit egy szemvillanásnyi idő alatt fixál, amikor a zárszerkezet elkattan a fényképezőgépben. Talán ez is a múlhatatlan sikerének titka. Megeleveníti a látszólag mozdulatlant.

Élete összefonódik a 20. és a 21. század történelmével, amelynek gyermekkorában a 2. Világháború is része volt, annak minden következményével. Pályakezdőként és egyben kisgyermekes anyukaként élte meg az 1956-os eseményeket, valamint a ’90-es évek elejétől egy nagyon meghatározó társadalompolitikai korszakváltás tanúja volt.

Egész lényéből sugárzik valami végtelenül megnyugtató, ugyanakkor rendkívül izgalmas erő, ami visszatükröződik a képein. Ezért is vállalják örömmel a művészek a vele a közös munkát. Ha kezébe veszi fényképezőgépét Keleti Éva varázsol, és fotóival minket pedig elvarázsol!

Hogyan összegezhető ez a különleges életpálya?
Néha magam is elcsodálkozom, mi mindent fotóztam. Engem elsősorban a kultúrával, a művészettel kapcsolatos képeimmel „azonosítanak”, pedig, a mintegy 7 évtizedes pályafutásom során nagyon sok más, közéleti témát, sőt történelmi eseményt is megörökítettem. Az 1956-os történések idején 25 éves voltam. Szinte pályakezdő fotóriporter az MTI-nél és fiatal anyuka. Október 23-án Szegedre kellett mennem egy munka miatt, ám az eseményeknek köszönhetően néhány napra Szegeden is ragadtam. Tudtam, hogy minél előbb haza kell érnem, mert a férjem és a pár hónapos kisfiam otthon várt. De a fotóriporteri énem azt is tudta, hogy eközben minél több dolgot meg kell örökítenem abból, amit látok. Ez nem is volt számomra kérdés amellett, hogy az életösztön és a családom iránti szeretet ott volt bennem minden pillanatban.

’56 október 30-án értem Budapestre nagyon kalandos úton. A Dunán kellett átevezni ahhoz, hogy a Pesti oldalra érjek. A harcok kellős közepébe csöppentem, folyt a Köztársaság téri csata. Fiatalon a történéseket fotózni, szinte felfoghatatlan ennyi év távlatából is. A házunk előtt éppen akasztottak. Nekem pedig az volt a dolgom, hogy fotózzak le mindent, amit csak tudok. Dokumentáljam az eseményeket. Ezért is tartom fontosnak, hogy a művészportrék mellett bemutassam a képeimet a magyar történelem meghatározó eseményeiről. Hiszen, a személyes életem egybe fonódott a magyar történelemmel, miközben fotóriporterként az adott korszak történéseit kellett hitelesen dokumentálnom.

A fotózásnak, mint munkának a felelőssége már nagyon korán tudatosult bennem, ami nagyban meghatározta egész pályafutásom során a hozzáállásomat a szakmához, és ez a tudatosság jellemezte a munkám minőségét. Bárhol, bármiről kellett képet készítenem, a felelősségvállalás mindig jelen volt bennem.

Az ’56-os események hatására sok jónevű szakemberek disszidált az MTI munkatársai közül, akik vitték magukkal a történelmi jelentőségű képeiket is. Bennünket fiatalokat, Molnár Editet, Friedmann Andrást és engem mélyvízbe dobtak a fotózás minden területén, hiszen az élet nem állt meg, együtt kellett élni a változással. Muszáj volt nagyon gyorsan elsajátítanunk a szakma gyakorlati fortélyait, mert „élesben” ment minden megbízás. Amikor az MTI-ben kialakult, hogy ki milyen szakterületen szeretne elsősorban dolgozni, én fő iránynak a kultúrát választottam. Ami jó döntésnek bizonyult, hiszen a hatvanas-hetvenes években pezsgő színházi élet volt, sorra születtek a jobbnál-jobb filmek, színházi előadások. Nagyon elismert és a közönség által kedvelt művészek portréit készíthettem. Ott voltam a próbákon, premiereken. Olyan, ma már korszakot jelző filmek forgatásain készítettem képeket, mint például Törőcsik Marival a Körhinta, vagy az Édes Anna. Gyakorlatilag mindenhol ott voltam, ahol történt valami fontos dolog. Belekerültem egy számomra vonzó közegbe, ahol természetes volt, hogy a színészek, rendezők szóltak, amikor valami nagy dolog készült. Megkerestek egy-egy újdonsággal. Olyan ismeretségek és barátságok születtek, amelyek a magánéletünket is formálták. Nagyszerű találkozások, beszélgetések voltak otthon nálunk a nappaliban.

A fotózás nem egyszerűen dokumentálja azt, ami a képen látható. Ami és ahogyan látszik a fotón, az nagyban meghatározza a hatást is, amit kivált. Mi az, amit a fotóriporter tud megmutatni?
Mindenekelőtt a változást tudjuk dokumentálni. Egyfajta korrajzot láttatunk, és ez nem csupán a művészet szempontjából fontos, hanem társadalmi hatása is van. Ha visszagondolunk a hatvanas-hetvenes évekre, a pezsgő kulturális élet mellett látnunk kell azt is, hogy az ’56-os események eszmei hatása nem múlt el nyomtalanul.  A szabadság vágyának kifejezése ott volt azokban az évtizedekben születő magyar filmalkotásokban. A ’80-as évek nyitása, az út a rendszerváltáshoz és a ’89-et követő évek már egy egészen más perspektívát nyújtottak. Az ezredfordulót követő évek pedig új korszakot nyitottak meg, ami olyan technikai fejlődéssel járt együtt, ami a digitális fényképezőgépek megjelenését és térhódítását hozta el.  Ehhez társult a tulajdonképpen korlátlan elérhetőséget biztosító internet megjelenése.

Mivel nekem életfilozófiám az, hogy a munkámban mindig a maximumot adjam, ezért az elmúlt évtizedekben lépést kellett tartanom a változásokkal. Nem csupán a technikai fejlettséghez igazodva, elsajátítva a digitális fényképezéshez szükséges tudást is. Hanem az adott kor elvárásainak megfelelően, a fotózás szakmai követelményeinek alakulásával is lépést kellett tartanom.  Mindeközben megtartva a saját szemléletmódomat. Azt az egyediséget, amitől egy Keleti Éva fotó felismerhető.

Lehetetlen a kép készítése közben „kívülállónak” maradni. Akár esemény fotózásról van szó, akár történelmi jelentőségű pillanatot örökítünk meg, akár egy ember közeli portréját készítjük el, felelősséggel tartozunk azért, amit lefotózunk.

Kapcsolatba kerülünk azzal, amit a képen megmutatunk. Ez egyfajta egyedi látásmód, amit nem csak fotószakmai értelemben kell precízen megválasztani. Hiszen mi nézünk bele a gép keresőjébe. Mi látjuk először azt a képkivágást, a fényviszonyokat, a kontrasztokat, a téma egész megjelenítését, amit aztán megörökítünk az exponálással. Mi hozzuk létre azt a képet, amit aztán a nagyvilág elé tárunk. Dokumentálva egy pillanatot és kiváltva ezzel valamilyen hatást. A képekkel alátámaszthatjuk a leírtakat, vagy éppen ellenkezőleg, akár nyilvánvalóan meg is mutathatunk valamit, amit írásban az adott helyzetben nem lehet elmondani. A kép azonban helyettünk beszél.

A mai kor legnagyobb kihívásának az információs dömpinget látom. Szinte lehetetlen mindent megörökíteni. Csak törekedni lehet a teljességre. A felelősség viszont azt is jelenti számomra, hogy a legtöbbet hozzam ki a képből. Ez portré fotózásnál biztosan nem valósulhat meg másként, csak ha az alany bizonyos értelemben átadja magát nekem.  Rám bízza magát. Megnyílik a számomra.

Ezt a legtöbb esetben sikerült is megvalósítani. A bizalmat felépíteni köztem és a fotózott személy között. Így készült számos művész portré és színházi előadás fotó is. Olyan nagy művészek életpályáját örökíthettem meg, mint Ruttkai Éva, Töröcsik Mari, Béres Ilona, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc. Darvas Iván például az élete egyik sorsdöntő pillanatában megkeresett, mert szerette volna, hogy fényképezzem le a börtönbe vonulása előtt. Az életük részese lettem.

Mi következett az MTI-s évek után?
25 évig dolgoztam a Magyar Távirati Irodának fotóriporterként. Ezután az Új Tükör irodalmi képes hetilaphoz kerültem. Képszerkesztőként és fotóriporterként dolgoztam. Ez a váltás azt is hozta, hogy kitárult a világ számomra. Belépett a szakmai életembe a magyar irodalom. A magyar írókkal nagyon intenzív, napi kapcsolatom volt a szerkesztőségnek köszönhetően. Rengeteget tanultam tőlük, miközben ott ültem közöttük és hallgattam a beszélgetéseiket. Eközben persze kihasználtam az alkalmat, fotóztam is őket. Rengeteg portrét készítettem.

Karinthy Ferenc, Illyés Gyula, Illés Endre, a kortárs magyar írók színe java járt hozzánk. Göncz Árpád a hóna alatt hozta el egy drámájának a kéziratát Fekete Sándorhoz, a lap főszerkesztőjéhez, aki egyébként történész volt és Petőfi kutató. Megkérve őt, hogy a kapcsolatai révén intézze el a darab bemutatását. Elképesztő idők voltak.

Az élet kivételes ajándékának tartom, hogy bár elmúltam 90 éves, még mindig dolgozhatok. Ennek köszönhetően született meg két új kiállításom. Az MTI tette lehetővé azt „Amit még nem láttátok…” fotótárlatot az Aranytízben, és augusztus 20-tól látható Gödöllőn a Művészetek Házában a Szubjektív, ahol a legújabb képeimet láthatja a nagyközönség.

A gödöllői kiállítás azért is kedves számomra, mert az elmúlt, mintegy fél évben készített művész portré fotóimat mutatja be. Szerettem volna kicsit megérteni a mai fiatal nemzedéket. Ebben persze segítség a 7 dédunokám, akik jócskán betekintést engednek a mostani fiatalok életébe. A művészek világa pedig másképpen izgalmas. Nagy öröm volt számomra, hogy azok a fiatal művészek, akiket megkerestem, örömmel vállalták a fotózást. Kivétel nélkül azt hangsúlyozták, hogy megtiszteltetés számukra a felkérés. Ez jólesik az embernek. Annak idején én éreztem megtiszteltetésnek, hogy Básti Lajost, Bessenyei Ferencet, Ruttkai Évát fotózhattam. A szakmai életutamnak köszönhetően ez most megfordult és a képeim alanyai éreznek ugyan így az irányomba, és meghatódva köszönik meg, hogy fotózom őket. Ez szép visszaigazolása egy élet munkájának.

Elképesztő szakmai és történelmi ív mutatkozik meg a két kiállításon. Az egyik a „hősi múlt”, a másik a jövőbe mutató jelenkor ábrázolása a fotógráfus szemével, az alkotóművész hitvallását tükrözve. Hogyan lehet megélni és feldolgozni érzelmileg, lelkileg, emberileg ezt az egészet?

Ha egy szóval válaszolnék, akkor azt mondanám, hogy sehogy. De ezt nem lehet egyetlen szóval összegezni. Élem a mindennapjaimat, teszem a dolgom, amíg van hozzá erőm. Az én életem nem más, vagy nem különleges. Tulajdonképpen ugyan olyan, mint bárkié. Vannak benne örömök, bánatok, nagyszerű dolgok és kihívások. Csak annyiban különbözik mások életétől, hogy jobban láthatóvá válik a munkám által. Nagyon szeretek a fiatalokkal beszélgetni, szeretem átadni a tudásomat és közben rengeteget tanulok én is tőlük.

Meg lehetett érteni és be lehetett mutatni a képek által az élet és a túlélés értelmét valamilyen aspektusból?
Azt nem merném mondani, hogy az élet értelmét meg tudtam fejteni és a képeimen keresztül be tudtam mutatni. Az azonban valóban kimondható, hogy az életben maradáshoz szükséges tartást, a tisztességes életet, a tudatosság erejét meg lehetett látni a munkáimon keresztül. Azt, hogy mit jelent a szakmaiság, a család, a szeretet, milyen ereje van a baráti összefogásnak. Van a kiállításon egy kép, ami nekem a mai napig sokat jelent. Egy kislány van a képen egy fehér kakassal, háttérben az épülő lakótelep. Jól felismerhető, hogy vidékről kerültek a nagyvárosba. Maguk mögött kellett hagyják az addigi életüket. De magukkal hozták egyfajta kapaszkodóként azt a fehér kakast, ami tulajdonképpen szimbóluma volt mindannak, amitől meg kellett válniuk a városba költözéssel. A kislány a kakassal szinte fürkészőn tekint a számukra ismeretlen világra. Vajon mi vár rájuk a nagyvárosban?

Kapaszkodó vagy hitvallás volt az évek során, amit a képeiddel bemutattál?

Hitvallásnak mondanám. A fotózás nem csak dokumentálása az életünknek. A fényképezőgép eszköz volt a kezemben. Mozgásteret és egyfajta szabadságot is adott. Megmutathattam az én szemszögemből a világot, ami körülvesz. Én pedig igyekeztem jól bánni a tehetségemmel és azokkal az eszközökkel, amik megadattak nekem az elmúlt 7 évtized során.

Csaba Beatrix