A katona- és katasztrófaorvostan témaköre látszólag speciális terület, ugyanakkor van olyan megközelítés, ami a társadalom szélesebb rétegét is érintheti. Egyrészt azokat a családokat, amelyek családtag-érintettség okán találkoznak ezzel a korántsem könnyű területtel, másrészt pedig bárki kerülhet olyan helyzetbe, amikor a katasztrófaorvostan szükségszerűségével szembesül akkor is, ha egyébként semmilyen kapcsolata nincs a honvédséggel.
Dr. Kopcsó István PhD nyá. vezérőrnagy, a Magyar Katonai- Katasztrófaorvostani Társaság elnöke. A társaság munkájáról és az együttműködések jelentőségéről kérdeztük.
A katonaegészségügy lényege, hogy a frontvonalban mielőbb kapjon érdemi segítséget a sérült, megsebesült vagy beteg katona. A cél, hogy a lehetőségeken belül minél előbb újra hadrendbe állítható legyen. Tehát korántsem arról van szó, hogy az életmentést követően automatikusan hazatérhet és lábadozhat.
Mik a legnagyobb kihívások?
Az egészségügyi biztosítás rendszere egy nagyon komplex és bonyolult egység. Több, egymással egyenértékű és egymáshoz szervesen kapcsolódó elemből áll, úgy mint a prevenció, a kiképzés – felkészítés, a gyógyító tevékenység, a kiürítés, az egészségügyi logisztika, vezetés-irányítás és a kutatás fejlesztés. Egy konkrét művelet vonatkozásában a fenti feladatrendszerek a tervezés során kerülnek összehangolásra, illetve beillesztésre a művelet egészébe. Vannak általános törvényszerűségek és szigorú előírások, viszont minden művelet más, az egészségügyi biztosítás kivitelezését a konkrét paraméterek ismeretében mindig adott művelethez kell szabni. Fentiekből adódóan az egészségügy célja végső soron a harcoló katonák ezirányú képességének a „harcértékének” a megőrzése, hiszen ők a legértékesebb és legfontosabb láncszemei a katonai gépezetnek. Mindezt a betegségek, sérülések megelőzésével, illetve a minél gyorsabb és szakszerűbb gyógyítással és ha kell rehabilitációval tudjuk elérni. A katonákat mindig a klinikai állapotuknak megfelelő szinten és helyszínen látjuk el, a szakmai és a katonai célok szem előtt tartásával arra törekszünk, hogy minél több katonát a műveleti területen belül tudjunk véglegesen ellátni.
Egy jól megtervezett és hatékonyan működő egészségügyi rendszer azonban nem csak a fentiekben leírt módon, közvetlenül járul hozzá az adott művelet sikeréhez. Tényekkel bizonyított, hogy ha a katonák tudják, hogy egy professzionálisan kiképzett és megszervezett, jól felszerelt és elhivatott egészségügyi szolgálat áll mögöttük, amely adott esetben a lehető legmagasabb szintű ellátást fogja számukra biztosítani, ez jelentős mértékben emeli a morális szintjüket, magabiztosságukat és bizalmukat. Ezen felül egy robosztus, nagy kapacitással rendelkező egészségügyi szolgálat demonstrálása, csatarendbe állítása akár politikai üzenettel is bírhat az ellenfél, vagy az ellenség irányába.
Amikor történik egy harci cselekmény, akkor ott nagyon gyorsan kell reagálni. Annál is inkább, mert a modern hadviselésnél, a dróntámadások korában, a nagy hatótávolságú rakéták időszakában teljesen más felkészülésre van szükség, mint bármikor korábban. Milyenek az esélyek?
Kétségtelen, hogy a harci cselekmények esetében általában véve is nagyon gyorsan kell reagálni, de különösen igaz ez az egészségügyi ellátás vonatkozásában, hiszen itt az időfaktor, a gyorsaság, a szó szoros értelmében élet – halál kérdés. Ezen a téren az utóbbi 15 évben szövetségi szinten óriási fejlődést értünk el, a harctéri evidenciákra és statisztikákra alapozott elemzéseknek eredményeképpen a műveleti területen kötelező jelleggel bevezetésre került az un. 10-1-2-es szabály, azaz a sérült-sebesült ellátását azonnal, de legkésőbb a sérülést követő 10 percen belül meg kell kezdeni a helyszínen tartózkodó bajtársak vagy az erre kiképzett un. „első beavatkozók” által. Ez elsősorban vérzéscsillapítást és légútbiztosítást jelent, hiszen a statisztikák szerint a harctéri elhalálozások döntő hányada, kb. 85-90 százaléka elvérzés, mintegy 8-10 százaléka fulladás miatt következik be.
A következő szám azt jelenti, hogy minél korábban, de legkésőbb a sérülést-sebesülést követő 1 órán belül a katonát egészségügyi szakszemélyzetnek kell ellátnia, ami az országok zömében (mentő) orvosi ellátást és mentőhelikopter bevetését jelenti.
Az utolsó szám értelmében pedig minden sérültnek-sebesültnek, akinek életmentő műtéti beavatkozásra van szüksége, azt a sebesülést követően legkésőbb 2 órán belül lehetővé kell tenni. Ezeknek az időkereteknek a megvalósítása jelenti az egészségügyiellátás megtervezésének alapját. Elsődleges feladat a saját állományról történő gondoskodás, de a művelet jellegétől függően nem feltétlenül csak erre koncentrálunk, gondolok itt a különböző béketámogató-békefenntartó, vagy a humanitárius célú, illetve a katasztrófák által okozott károk és szenvedések enyhítésére irányuló műveletekre, ahol sokszor az egészségügyi erőforrásaink zömét a civil lakosság megsegítésére fordítjuk. Ez alapvetően más, sok esetben teljesen más feladatrendszert, felkészültséget és képességet igényel, mint a klasszikus harci típusú műveletek. Jó példa erre NATO csatlakozásunkat követő első többnemzeti műveletben való részvételünk, ahol is a „Szövetséges Menedék” fedőnevet viselő misszió célja az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának támogatása volt, amely a balkáni háború borzalmai elől menekülő mintegy félmillió ember sorsán próbált segíteni.
A küldetés sikeréhez Magyarország egy 37 főből álló preventív egészségügyi csoporttal vett részt és fő feladata a menekülttáborok közegészségügyi- járványügyi stabilitásának biztosítása volt, amit kimagaslóan sikeres módon tudtunk megoldani. A labortechnikai lemaradásunkat és NATO eljárásrendek hiányos ismeretét lelkesedéssel, szaktudással és innovatív megoldások alkalmazásával, teljes egészében sikerült pótolnunk. Ez a misszió egyébként nagy hatással volt a Magyar Honvédség egészségügyi képességfejlesztésének irányaira is, napjainkban már világszínvonalú képességgel rendelkezünk a mobil biológiai laboratóriumok vonatkozásában.
A sikeres végrehajtás érdekében már a felkészülésnél, a tervezés időszakában, az eszközállomány összeállításánál ismerni kell mindazokat a tényezőket, amelyeknek meg kell felelni az ellátás során. Természetesen az átfogó műveleti tervek ismerete, az azokhoz történő igazodás, valamint a körülmények változásához történő alkalmazkodás képesség, a flexibilitás megléte is elengedhetetlen feltétele egy hatékony egészségügyi ellátásnak. Fentiek mellett fontos és egyre fontosabb szereppel bír szakterületünkön is a reziliencia kellő fokának biztosítása, ami esetünkben azt jelenti, hogy váratlan, megnehezített körülmények között is rugalmas reagálással képesek legyünk nem csak saját képességeink magóvására, hanem alapfeladatunk további végrehajtására is. Ez egy nagyon komplex folyamat, amelynek nemcsak komoly forrásigénye van, hanem jelentős szemléletváltással is együtt kell járnia.
Mindenképpen megemlítendő, hogy harci eredetű sérülések ellátása mellett a fertőző betegségek és a járványok kezelésére ugyanolyan alapossággal és körültekintéssel kell felkészülni, hiszen azok esetleges előfordulása szintén nagymértékben veszélyeztetheti a feladat sikeres végrehajtását.
Az orosz-ukrán háborúnak az az egyik legnagyobb egészségügyi kockázata, hogy a drónok uralta légtér miatt sok esetben lehetetlen a rászorulók időben történő ellátása, illetve a műveleti területről történő kiürítésük, hátra szállításuk, aminek egyik súlyos következménye a fertőzéses szövődmények kialakulásának jelentős veszélye, ami miatt olyan katonák élete is veszélybe kerülhet, akiknél ez egyébként nem lenne törvényszerű. A helyzetet a dróntechnológia gyors fejlődése is nehezíti, néhány hetente a drónok új generációja jelenik meg, ami a hatékony védekezést nagyon megnehezíti.
A fenti tényezők következtében olyan sérülésformák és betegségek jelentek meg újra, melyek sok esetben az első és a második világháborúra emlékeztetnek és amelyeket rég elfeledettnek gondoltunk. Az orosz-ukrán háború ezen nem várt és negatív egészségügyi ellátási paraméterei arra késztették a Szövetség szakembereit, hogy áttekintsék, és ahol kell módosítsák az érvényes ellátási normákat, felkészülve az olyan helyzetekre is amelyek során az eddig természetesnek vett paraméterek (pl. légifölény) nem teljesen, illetve nem folyamatosan állnak rendelkezésre. Újra kell gondolnunk például a korábban meglévő, de mára már elfelejtett olyan képességek kialakítását, amelyek alkalmasak nagyszámú sérült földi kiürítésére, ilyenek voltak a sebesültszállító vonatok. E téren is egyre nagyobb szerepet fognak játszani a többnemzeti megoldások, aminek alapfeltétele az együttműködés képességének, az un. interoperábilitásnak a fejlesztése, amely nemcsak a kisebb, hanem az összes haderő számára létfontosságú, figyelembe véve az esetleges elhúzódó műveletek óriási erőforrás igényét.
A NATO tagországok egészségügyi téren történő együtt-működési képessége sokat fejlődött az utóbbi időben, elsősorban az afganisztáni műveletek hozadékaként, nem is olyan régen még azt is tisztázni kellett, hogy az adott nemzetnél pontosan mit jelent pl. a „sebész team” kifejezés, vagy mondjuk a „baleseti sebész” szakorvos definíciója, melyek azok a kompetenciák, vagy a jártassági szettek, melyek egy –egy szakorvosi területtől nemzetiségétől függetlenül elvárhatók. Melyek azok az eljárásrendek, műtéti protokollok, amelynek betartását egy vezető nemzet elvár a kórházában dolgozó, egyébként az ő munkáját segítő nemzetközi kollégáktól. Nyilvánvaló, hogy ezeket az együttműködési protokollokat nem a műveleti területen kell kidolgozni és begyakorolni, hanem jóval előtte, ami önmagában is egy összetett és időigényes feladat. Akkor még nem is beszéltünk a katonai-orvosi angol nyelv professzionális használatáról, hiszen a műtőben a legkisebb félreértés is fatális következményekkel járhat.
A hatékony együttműködésnek a technikai egyeztetések is elengedhetetlen részei, és itt nem feltétlenül csak a különböző bonyolult számítógépes softwerek vagy programok összehangolására kell gondolni, hanem olyan alapvető dolgokra is mint mondjuk a csatlakozó konnektorok formájának különbözősége, vagy a hordágyak méretbeli különbségei, melyek egyszerű problémának tűnnek, de sokszor ilyen „apróságokon” állhat vagy bukhat egy együttműködés sikere, vagy adott esetben a beteg élete. Mindez folyamatos fejlesztést és szinten tartást is kíván az információ áramlásban is.
Milyen kormányzati támogatást kap Magyarországon ez a szakterület?
Természetesen ez egy nagyon részletesen meghatározott és behatárolt feladatkör, a legmagasabb döntéshozói szinteken születik meg az elhatározás, hogy Magyarország illetve a Magyar Honvédség, hol, milyen formában, milyen feltételekkel és milyen képesség- és eszközrendszerrel vesz részt egy-egy misszióban, vagy műveletben mindamellett, hogy elsődleges feladatunk saját hazánk, területünk és honfitársaink védelme. A katonaegészségügyi képességek fejlesztése a haderőfejlesztés szerves része, aminek az eszköz és műszerpark folyamatos fejlesztése mellett elengedhetetlen területe a katonaorvosi, vagy helyesebben egy szakmailag megfelelően felkészült, kiképzett és folyamatosan rendelkezésre álló katona-egészségügyi szakállomány utánpótlásának megoldása is. A haderőfejlesztés folyamata, ideértve a katonaegészségügyi fejlesztéseket is egy pár éve erőteljesen megindult, nagyon jelentős eredményei vannak, melyek azonban egy-két látványos elemtől eltekintve a civil lakosság számára még mindig nem nagyon követhetők, ennek láthatóvá tételét valamilyen módon növelni kellene.
Óriási eredménynek tartom, hogy a tartalékos katonai szolgálatot vállalók száma az utóbbi években meghatványozódott, a tartalékos haderő immár egy tényleges, kézzelfogható és jelentős képességet takar. Kevésbé örömteli, hogy az egészségügyi tartalékosok vonatkozásában sajnos ugyanez már nem mondható el, az emelkedés dinamikája még nem éri el azt a szintet, ami hosszabb távon is megnyugtató lenne.
Mivel lehetne motiválni az egészségügyi dolgozókat és az orvosokat abban, hogy a tartalékosi rendszer tagjává váljanak?
Az ideális állapot az lenne, ha a tartalékosi lét, beleértve az egészségügyi tartalékosi szolgálat vállalását is, nem igényelne különösebb külső motivációs ösztönzést, az egy belső értékrendből fakadó elhatározás lenne. Ez a szolgálatot vállalók egy részénél nyilván így van, viszont ha nagyobb léptékben gondolkodunk akkor szükségünk van különböző motivációs eszközök alkalmazására, stílusosan fogalmazva bevetésére is. Az valószínű, hogy az egészségügyben dolgozókat valahogy másképp kell megszólítani mint a többieket, az általánosan használt – egyébként nagyon komoly és korrekt – elsősorban anyagi jellegű motivációs elemek itt úgy tűnik önmagukban nem működnek, a megoldás kulcsa nem (csak) itt rejlik, valószínű annak történelmi, kulturális, szociális összetevői is vannak, vagy lehetnek.
Sok országban (elsősorban az angolszász, vagy angolszász gyökerű és mentalitású országokban) tartalékos katonának lenni eleve jelent egy bizonyos presztízst és társadalmi elismertséget. Pályafutásom során több, elsősorban amerikai és angol egyetemi tanárral, vagy vezető szakemberrel találkoztam, akik műveleti területen, tartalékos alezredesként vagy ezredesként büszkén vezették a rájuk bízott ( és nagyrészt szintén tartalékosokból álló ) kórházat egy fél, vagy akár egy éven keresztül is. Skandináv országok fiatalabb orvosgenerációjához tartozó tagjaitól hallottam, hogy tartalékosnak lenni számukra egy bőven megtérülő hosszú távú befektetés, az önéletrajzukban nagyon jól mutat egy féléves részvétel valamilyen műveletben vagy misszióban, ami komolyan megemeli „piaci értéküket”. Egyrészt azért, mert műveleti területen sokkal több, bonyolultabb és különlegesebb (háborús típusú) beavatkozást végezhetnek, ami ráadásul kiegészül egy nagyobb szakmai döntéshozói mozgástérrel és komoly vezetői kompetenciákkal. Ezek a jártasságok, skillek nagyon felértékelődnek egy olyan veszélyes világban amelyben élünk, hiszen a természeti, vagy az ember által okozott katasztrófák gyakorlatilag a világ bármely pontján bármikor előfordulhatnak, nem beszélve az esetleges terrorcselekményekről, vagy háborús szituációkról. Ezen esetekre való felkészülésnek (a nemzeti reziliencia kialakításának részeként) egyik sarkalatos pontja a civil egészségügyi szakemberek speciális felkészítése, hiszen ezekben a szituációkban előtérbe kerülnek a katona-egészségügyben jól ismert ellátási protokollok és cselekvési formák. Tovább folytatva a motivációs lehetőségek sorát, arra is van példa, hogy egy adott országban egy kórházi vezetői beosztás elnyerésénél előnyt jelent ha az illető, – természetesen a szükséges kvalitások megléte mellet – tagja a tartalékosi rendszernek is. Sőt olyan ország is van, ahol az összes kórház első számú vezetője „másodállásban„ tartalékos katona. Sajnos mi még nem tartunk itt.
Fentiek mellett az intézményi felsővezetés, a munkaadói oldal támogatása is elengedhetetlen, mert a tartalékos pótlását behívása esetén saját munkahelyén biztosítani kell. Mindez egyfajta szemléletváltást is megkíván minden fél részéről. A feladat nem egyszerű, de egyes országok tapasztalatait hasznosítva nem is lehetetlen.
Egy stabil minőségi és mennyiségi alapokkal rendelkező katona-egészségügyi rendszer kiépítéséhez és biztonságos fenntartásához a tartalékosi rendszer fejlesztése mellett szükség van a hivatásos és a szerződéses állomány „gondozására” is, aminek fontos eleme lenne egy rendszerszerű katonaorvosi képzés újbóli beindítása is. Ennek során fel lehet használni a korábban már működő ösztöndíjas rendszer tapasztalatait és újra gondolni azt a mai körülményeknek, követelményeknek és elvárásoknak megfelelően. Úgy tudom a nyitottság erre a kulcsszereplők részéről megvan.
A Magyar Katonai- Katasztrófaorvostani Társaság milyen formában tudja elősegíteni és képviselni azokat a folyamatokat, amelyek ezt a szakmai térnyerést lehetővé teszik?
Több, mint három évtizede létezik a társaság, és egyfajta katalizátorként is működünk. A katonaegészségügyi gondolkodás népszerűsítése, szakmai egyeztetések, edukációs törekvések, a szakmai kommunikáció elősegítése, a katonaegészségügy utánpótlásának kérdése, a szakmaközi együttműködések erősítése, konferenciák szervezése, a tapasztalatok feldolgozása és eljuttatása az érintett területekhez, szakmai ajánlások megfogalmazása mind lehetőség arra, hogy a Társaság részt vegyen a fejlesztési folyamatokban. Sokan dolgozunk azon, hogy minél sikeresebb legyen ez a törekvés, és ezáltal szakmailag minél felkészültebb szakállománnyal tudjunk részt venni a hazai és a nemzetközi feladatrendszer végrehajtásában.
A jelenlegi feltételek mellett egy válsághelyzetben milyen esélyei vannak Magyarországnak?
Ebben a vonatkozásban a kulcskérdés az össznemzeti reziliencia képességünk olyan szintre történő emelése, amely adott esetben és helyzetben kellő pufferkapacitással rendelkezik ahhoz, hogy úgy hárítson el egy az adott katasztrófa, veszély, vagy válsághelyzet okozta csapást, hogy közben meg tudja őrizni működőképességét és a veszély elmúltával képes legyen rendszerei strukturális és funkcionális újraépítésére.
Ezt úgy kell elképzelni mint egy többrétegű falat, vagy páncélt, aminek a külső rétegeit az adott csapás átüti, megsérti, vagy behorpasztja ugyan, de a belső rétegek érintetlenek maradnak és így a rendszer funkcionalitása biztosítva van. Ennek a szintnek az elérése csak az állami, a gazdasági szektor és a civil lakosság minél teljesebb körű együttműködése réven valósulhat meg. Mindenkinek tudnia kell a helyét és a szerepét egy adott esemény vagy helyzet bekövetkezte esetén, viszont ez nem egy önmagától automatikusan kialakuló állapot. Egyrészt ki kell dolgozni a jogszabályi, strukturális és szervezeti kereteket, a különböző szintű eljárásrendeket és protokollokat, másrészt azokat meg kell tanítani az érintetteknek, katonai nyelven ki kell őket képezni mind az egyén szintjén, mind pedig annak az egységnek a szintjén ahol adott esetben feladatukat el fogják látni. Harmadrészt a tanultakat be is kell gyakorolni lehetőleg minél életszerűbb forgatókönyvek használatával és olyan gyakorisággal, hogy a feladatukat készségszinten, automatikusan, hatékonyan végre tudják hajtani. A kulcsszavak tehát a feltételrendszer, felkészülés, begyakorlás. Természetes ezen a területen is kulcsfontossággal bír a megfelelő kommunikáció, mindenkivel meg kell értetni, hogy kizárólag az edukáció, a felkészültség, a vészhelyzeti működés releváns elsajátítása lehet a megnyugtató és hosszútávú megoldás. Ez tekinthető társadalmi felelősségvállalásnak is.
A szemléletváltás ezen a téren is elengedhetetlen, és nem kell ehhez feltétlenül hadicselekményre gondolni, egy természeti katasztrófa, vagy ember által előidézett cselekmény esetén is hasznos tudásról beszélünk. Vannak olyan szervezetek, akik foglalkoznak edukációs tevékenységgel, de ennek a mértéke még nem olyan léptékű, hogy a köztudatban széles körben ismert legyen. Ehhez valószínűleg rendszer szintű, hatékony, sokakhoz elérő kommunikációra lenne szükség, hogy a civil lakosság sokkal tájékozottabb legyen, és értse, miért van szükség ilyen jellegű ismeretekre. A szemléletváltáshoz pedig az is hozzátartozik, hogy minél fiatalabb korban kezdjük meg a nevelést, az edukációt, a téma iránti orientációt, minél inkább fel tudjuk kelteni a fiatalok érdeklődését, lehetőséget kapjunk a tudástranszferre, és ezzel is hozzá tudjunk járulni a szemléletformálás sikerességéhez.
Mindezért olyan komplex, országos szintű, minden társadalmi réteget bevonó intézkedési és működési tervre van szükség, amelyben a szakemberek, az intézményi rendszer, a gazdasági szereplők, az ipar, a civil szervezetek és a lakosság egyaránt tisztán látja a saját szerepét és feladatát. Sok minden elkezdődött, de hosszú még az út, amelyet meg kell együtt tennünk.
Csaba Beatrix
Korrektor: Breznay Orsolya
kiemelt kép: Dr. Kopcsó István
